A Hely

[{"w":1024,"sw":336,"sh":280},{"w":640,"sw":300,"sh":250},{"w":320,"sw":180,"sh":150}]

Oké, ígérem írni fogok a saját kis érdektelen életemről is, ha már ez egy blog, de az van, hogy most megint egy filmről fogok. Egyébként, ha mindenképp én érdekellek, akkor csekkold a Mont Blanc Projekt-et, oda írtam nem is oly rég… Szóval honnan is kezdjem? Nem lesz egyszerű, mert a film sem az, így illene valami hozzá méltó, kicsit misztikus, kicsit megmagyarázhatatlan huszárvágással ide kanyarintani valami hirtelen témafelcsapást, amellyel ráveszlek, hogy végigolvasd. Az egész úgy kezdődött, hogy beültünk páran az Ibolya Eszpresszóba, amely talán a hetvenes évekből maradt itt úgy, ahogy akkoriban berendezték, és Budapest legnagyobb szovjet üveg lámpa búra gyűjteményével rendelkezik. Tudod azokkal a nagy narancssárgákkal. Itt forgatták a Vörös Veréb egyik jelenetét. Na, hát most nem erről a filmről lesz szó, hanem A hely című alkotásról, amit a gyorsan felszippantott limonádém után a Puskin moziban néztünk végig.

[{"w":1024,"sw":336,"sh":280},{"w":640,"sw":300,"sh":250},{"w":320,"sw":180,"sh":150}]

Aki látta a Teljesen Idegenek-et, annak talán nem kell bemutatnom Paolo Genovese-t, habár azon a filmen kívül nem sok ismert sztori maradt utána….egész pontosan egyetlen egy sem. Az valamiért mégis kitört az olasz határon túlra és szó szerint meghódította a világot. Persze nem véletlenül. Aki még nem látta az nagyon sürgősen nézze meg! Szóval ugyanaz az ember írta és rendezte A Hely-et, mint aki tökéletesen mutatta be az emberek kifelé cukormázas baráti kapcsolatain túl rejtőző, a titkaink függönye mögé elbújt kesernyés valóságot. A felütés itt is jól hangzik, nincs túlbonyolítva: adott egy hely, ahol egy ismeretlen férfi olyan alkukat köt, melyben a másik fél garantáltan megkapja azt amire vágyik. Cserébe sokszor olyan feladatokat kell végrehajtaniuk, amelyek az emberi erkölcsök, érzelmek, de néha még a józan ész határait is súrolják. Na jó, át is lépik. Nem kicsit.

Abban megegyezhetünk, hogy nem kell túl nagy spoiler alert táblát kitennem, mielőtt leírom, hogy ez kevésbé lesz “blockbuster”, mint az előd volt. Már eleve a film alapja, hogy mindenféle – látszólag értelmetlen – cselekedetekért cserébe valaki megszépül, vagy a férje felépül az alzheimerből sokkal kevésbé megfogható, sokkal kevésbé reális, mint a Teljesen Idegenek baráti társasága és az abból kiömlő nagyon is szilárd és sötét valóság. A főszereplő férfi nevét sem tudjuk meg soha, meg hogy mit írogat a nagy fekete naplójába. Bevallom a film végén egészen ambivalens gondolatok cikáztak bennem, és fel kellett tennem a kérdéseimet a többieknek, mert nem tudtam megválaszolni magamnak.

Először azon a vonalon indultam el, hogy főhősünk valamiféle pszichológus – ezt mondjuk szó szerint kimondja, hogy nem – aki meghallgatja mások vágyait, a tetteik bennük keltett érzelmeiről faggatja őket és olyan kihívásokat állít eléjük, amelyek felé haladva szép lassan felismerik önmaguk tévútját, a gondolkodásuk hibáit, és végül nem is feltétlenül teszik meg azt ami elméletileg a vágyaik beteljesülése felé vezetné őket. Jól hangzik, de nem.

Aztán úgy tűnik, hogy valamiféle bonyolult logikai hálót épít fel a sok történet és feladat köré, hogy aztán a szálak összeérjenek és mindenki megkapja a maga jutalmát (vagy büntetését). De ez is sántít, már valahol a legelején, amikor olyan kéréseknek kellene teljesülniük, amelyeknek abszolút nincs realitása. Hiszen miért gyógyulna meg valaki a rákból, azért mert az apja megöl egy kislányt? Ohh, bocsánat, ezzel most lelőttem valami poént? Kicsit sem, mert nem ez a lényeg.

Az utolsó magyarázat az lett volna számomra, hogy a pasas valamiféle természetfeletti hatalommal áll kapcsolatban – talán pont a nagy fekete jegyzetfüzet az – és a sors, vagy karma vagy bármi egyéb megmagyarázhatatlan téridő-törvénykönyv íratlan szabályai között keresi az “ügyfelei” számára a kiutat. De miért? Pénzt kap ezért? Honnan jött ő? Miért pont ebben a kávézóban? Miért nem alszik? Hogyan találják meg? Egyáltalán honnan tudják, hogy ott van? Ezek a kérdések mind felmerültek bennem. Aztán megkaptam a választ és kitisztult az egész, elengedtem a kérdéseket: ezek nem számítanak. Ez a film sokkal kevésbé kézzel fogható, mint az elődje. A rendező itt szándékosan nem akar megmagyarázni dolgokat. Olyan dolgokat amelyek, amúgy teljességgel jelentéktelenek is. Mert nem erről szól. Teljesen mindegy, hogy hogyan csinálja, vagy hogy miért. A film arról szól, hogy mit akarnak az emberek és mit képesek megtenni érte. Hogy az emberi erkölcsösség meddig terjed. Hogy milyen szélsőséges szituációba kell keverednünk azért, hogy vállaljuk a felelősséget a döntéseinkért. Hogy egyáltalán merjünk dönteni. Hogy hogyan ítélkezünk másokról és hogyan magunkról.

Olyan hullámvasúton utazhatunk végig, ahol a legalapvetőbb emberi érzelmek jönnek velünk szembe, mindezt úgy, hogy a gyarlóság, a mindenkiben ott lapuló kettős mérce felborítja azt amit jóról és rosszról gondolunk. Elfogadva lenni és elfogadni. Hit vagy boldogság. Fogadalmak vagy vágyak. Egy ember élete cserébe sok másikért. Szeretni vagy szeretve lenni? A legmegkapóbb, hogy nem feltétlenül a leggusztustalanabbul elvetemült feladatok tulajdonosai lesznek végül azok, akik az elfogadhatatlant választják.

A legjobbat pedig a végére hagytam: ez a film lehetne egy rádiójáték is, egy kamaradráma. És talán ezért nem lesz akkora közönség siker, mint a Teljesen idegenek volt. Ugyanis az egész egyetlen kávézóban játszódik. Mindent ami történik, csak a szereplők és a férfi párbeszédeiből tudunk meg. Két órán keresztül azt látjuk, hogy két ember beszélget. Ez a mai moziba járó tömegeket nem fogja megmozgatni. Pedig milyen beszélgetések ezek, te jó ég. Minden egyes harminc másodperce arany. És persze a végére kapjuk meg a csattanót, amely mondjuk nem ütött akkorát, mint a film maga, de azért így is van benne igazság: az emberek túl sok szarságot halmoznak fel magukban ahhoz, hogy ezt valaki ép ésszel sokáig kibírja.

Annyira a hatása alatt maradtunk, hogy a stáblista teljes szövegét végigolvastam, pedig a titulusok ugyebár olaszul voltak. Azt mindenesetre megtudtam, hogy milyen vizet és milyen kávét szolgáltak fel a Hely-en. Az biztos, hogy újranézős lesz és jobban fogok figyelni az egyes részletekre, így hogy már tudom a sztorik befejezését. Azt még, hozzá kell tennem, hogy a Puskin mozi Amarcord termét megtöltöttük és csak egy-két ember szállingózott ki a stáblista vége előtt. Ez talán azt jelenti, hogy hála Paolo Genovese immár második nagyobb munkájának, az olasz filmművészet ismét kiléphet a popkultúrális világhír felé a Bud Spencer filmek árnyékából? Lehet róla szó…

[{"w":1024,"sw":336,"sh":280},{"w":640,"sw":300,"sh":250},{"w":320,"sw":180,"sh":150}]

Szólj hozzá!