A Triglavszky család kalandjai – második rész

Szóval ott hagytam abba, hogy leértünk a Triglavról, találtunk ajándéksütit a parkolóban (aztán a házban is) és mindenki örömmámorban úszva kezdte meg a vérre menő csatározást az épület egyetlen fürdőszobájáért és benne a véges mennyiségű meleg vízért. Én úriember voltam: büdösen feküdtem le aludni. Ez itt az egy hetes szlovéniai kalandnyaralásunk második – egyben utolsó – epizódja. Ha nem olvastad az elsőt, akkor gyorsan kattogj ide!

Bohnanza babos kártya este a házban barátokkal

A “pihenőidő” nagy részét egy hirtelen felindulásból elkövetett babos kártya partyból induló fékevesztett őrület töltötte ki. Tudniillik ez az egyszerű kis játék (Bohnanza) annyira bűvöletébe kerítette a lányokat, hogy óvódás módjára könyörögtek és ugráltak a kis popsijukon, hogy babozzunk már. Így az esti időtöltést többnyire ez, kisebb részben egyéb társasok alkották (Concept, Dixit, Cards Against Humanity).

A nagy hegymászás utáni nap az összefüggő felhőrétegből aláhulló folyamatos vízágyúzásra keltünk, így valójában ezen a napon délelőtt kezdődött a babforradalom. A kártyázást egy rövid vásárlás szakította félbe, mert hát enni kell és Dávid javaslatára egy közös gulyásleves készítése körvonalazódott ki az esti program egyik alternatívájaként. Vásárlás közben azonban kisütött nap, úgyhogy egy rövid szóbeli megállapodás eredményeképpen eldöntöttük, hogy ne vesszen kárba a nap, átruccanunk Olaszországba sétálni egy kicsit, két gyönyörű hegyi tavacska partja mentén.

A Júliai Alpok amúgy is eddigi tapasztalataim alapján a legváltozatosabb és szemet-gyönyörködtetőbb alpesi régió ahol jártam, így nem meglepő, hogy a Laghi di Fusini (azaz – ha hiányos olasz tudásomat latba vetve lefordítom – Fusine-i tavak) is elképesztően kurvaszépek voltak. Igen, így egybe! Két különálló tóról van egyébként szó, az egyiket a Lago di Fusine Superiore, míg a másikat Lago di Fusine Inferiore névvel illetik. Mi csak az előbbit sétáltuk körbe, ugyanis félúton ránk szakadt az ég alja (és talán a teteje is), de így is kaptunk egy kóstolót a helyi természeti ékkövek esszenciáiból. Nóri még az eleinte csak csöpörgő eső ellenére azért úszott pár karcsapásnyit benne, és igaza volt! Nem minden nap pancsikolhat az ember ilyen kék lagúna utánérzésben.

Lago di Fusine Superiore szemerkélő esőben

Laghi di Fusini fenyő sziget a tó közepén Olaszországban

lago di fusine superiore nevető pár
Dávidék derülnek a rögtönzött fotós workshopunk szereplőin

Egyébként a tó körül tök véletlenül lettem figyelmes egy nagy tömegekben növő ismerős zöld növényre. Letéptem egy levelet, hogy megszaglásszam és igazam lett: bazsalikom. Legalább egy kilónyi vadon termő, igazi bazsalikomot tudtam volna szüretelni a tó körül, elképesztő!

Miután úgy rendesen szarrá áztunk, Zoliék még elkísérték Kittit autóval Klagenfurtba, ahonnan eltökélt szándéka szerint autóstoppal utazott Budapestre, hogy ne maradjon le a saját fellépéséről. Tudniillik ő a Nightquest énekese – a magyar Floor Jansen – és péntek estére beszerveztek egy koncertet a Dürer Kert nagyszínpadára, amit érthető okokból nem akart kihagyni. Mi egy kicsit bántuk, hogy nem lehetünk ott a bulin, de azért elég jó alternatívának ígérkezett az a 3 hátralévő nap a Szlovén paradicsomban.

Este “Anya” megfőzte a gulyást és megvacsoráztatta a családot, hogy aztán folytatódjon a társasjáték – Bab – cunami, és másnap újult erővel vágjunk neki a környéknek. A terv péntekre az volt, hogy újra megpróbálkozunk a Vintgar-szurdokkal, hátha most kevesebb ember áll sorba a bejáratnál. Így is lett!

Sajnos a kevesebb ember is azért azt jelentette, hogy az 50-60 centi széles fahidakon és pallókon keresztül vezető utat rendszeresen eltorlaszolták a vadul szelfiző indiaiak, törökök, németek, japánok és ki tudja még milyen nemzetiségűek. Jó, nyilván minket sem kellett félteni, nem kevés képet kattintottunk azalatt a 2 óra alatt, amíg végigjártuk a szurdokot, ami valóban gyönyörű. Tulajdonképpen, mivel végig kiépített “járda” rendszer van, akárkinek kellemes kikapcsolódás lehet egy délutánra azért az 5 euróért cserébe amibe a jegy kerül. A folyó vize gyönyörű, tiszta, kék és ráadásul pisztrángok úszkálnak benne, a szurdok tényleg mesebeli és a végén amolyan bónuszként egy 10-15 méteres vízesés zárja a bulit. Csak az a sok rohadt túrista ne lenne…

vintgar szurdok szlovénia bled
Ez már a visszaúton készült, azért nincs rajta annyi ember
vintgar szurdok csoportkép a fahídon
Amikor egy embert megkérsz, hogy fotózzon egy másikat meg, hogy feltartsa a tömeget a híd előtt…megfizethetetlen!
vintgar szurdok kőrakások a parton
Kőrakások a parton
vízesés a vintgar szurdokban
A zárószám

Miután alaposan kihasználtuk a belépőjegyünk árát, természetesen, ha már Bledben voltunk, nekiálltunk becélozni következő állomásként a környék legjobb krémesét ajánló cukrászdát. Mert hát a tavon kívül Bled második legnagyobb nevezetessége a krémes. És jipijájé lelövöm a happy ending-et: nem lett tőle semmi bajom egy kis hascsikaráson kívül.

Zoli régebben már járt ott, úgyhogy célirányosan belőttük a krémesek fellegvárát. Ez nem más mint a tó keleti végén – kvázi a belvárosban – elhelyezkedő Park Restaurant & Cafe. Gyakorlatilag a vízpartra épült és a teraszáról látszik a tó, a sziget, valamint a vár is. A pincérek kedvesek, segítőkészek (nem is értem miért csak 3/5-ös értékelése van). És a krémes. Atttyaúristen! A nagyapám által készített képviselőfánk krémjéhez hasonló ízvilág, de sokkal szilárdabb, mégis könnyű belbecs, a tetején kifogástalan állagú és édességű tejszínhab és finom ropogósra pirított leveles tészta megszórva porcukorral. És ráadásul legalább kétszer akkora mint amiket itthon krémesnek lehet kapni. Igen, valóban nem ettem még ennél jobb krémest, de még csak olyat sem ami legalább megközelítette volna. A teraszon egyébként hemzsegtek a verebek, gyakorlatilag majdnem kézből elvették a nekik nyújtott levelestészta maradványokat. Egy otthagyott tányérból egy el nem fogyasztott krémes alapot próbált meg elhalászni az egyik kis zsebtolvaj, de ahogy megemelte majdnem lerántotta a teljes terítéket és ettől úgy bepánikolt, hogy vissza se jött.

A hét utolsó teljes napját – azaz a szombatot – ismét egy kis túrázásnak szenteltük: úgy döntöttünk meglessük Szlovénia második legismertebb hegycsúcsát, a Mangart-ot. Ismét ide vetnék egy rövid Wikipedia részletet, hogy művelődjetek:

A Mangart egy hegycsúcs a Júliai Alpokban, amely az olasz és a szlovén határvonalon helyezkedik el. A magassága 2679 m, amellyel a harmadik legmagasabb csúcs a Triglav és a  Škrlatica után. A Mangart-nyeregbe felvezető út a legmagasabban fekvő autóút Szlovénia területén.

A hegyre két “szokásos” út vezet fel: az olasz út és a szlovén út, értelem szerűen az alapján elnevezve, hogy a hegynek melyik oldalán halad. A könnyebbik az olasz út, ugyanis a szlovén valójában egy C nehézségű klettersteig. A Mangart-nyeregig (hágó?) fel lehet menni autóval, a már említett betonúton 5 euró fejében. Illetve fel lehetne, de rögtön a soromónál figyelmeztetnek, hogy volt egy nagy sziklaomlásuk, és ugyan eltakarították már, de csak saját felelősségre menjünk egészen fel. Így hát 100 méternyi magassággal lejjebb hagytuk az autókat és gyalog sétáltunk el a sziklaomlásos szakasz alatt (így utólag: well played).

A nyeregbe felérve az aszfaltról meredeken felfelé indul az ösvényünk egy füves lejtő oldalában, hogy egy nagyobb sziklatömb fölé érkezve elágazzon. Ez az első elágazás még nem az olasz és szlovén utat választja ketté, hanem az olasz oldalon is lehet ferrátázni egyet, ahol felérve egyből lehet folytatni a mászást a szlovén úton. Mi – lévén nem hoztuk a beülőket, meg úgy semmit – a normál utat választottuk, így itt még tovább sétáltunk a gerinc oldalában. Ahol végre elértük azt az elágazást ami nekünk kellett, már látszott a sziklákra festett útjelzésből, hogy a szlovén út a nehezebb: nagy piros háromszögbe rajzolt felkiáltójel éktelenkedett mellette.

Így hát mi balra fordultunk és elkezdtünk felkapaszkodni a sziklákon. Azért sok helyen itt is acélsodronyok és fémrudak segítik a haladást és hát van ahol szükség is van rájuk. Felfelé olyan tejföl ködben emelkedtünk, hogy nem sokat láttunk az alattunk tátongó mélységből, de azért így is lehetett sejteni, hogy a kis perem amin pilinszkázunk nem egy lapos rétet rejt maga alatt. Miután teljesen hátba támadtuk a hegyet nyugat felől, az addig is folyamatosan emelkedő ösvény hirtelen jobbra fordul és elkezd nyíl egyenesen a csúcs irányába magasságot nyerni, nem kis hatékonysággal. Egy mellettünk ereszkedő magyar csoport itt akkora köveket rugdosott le, hogy elkezdtem bánno, hogy otthon hagytuk a sisakokat, de szerencsére nem lett baj. Megjegyezném azonban, hogy a szlovénok itt is szandálban, meg rövidnadrágban futkosnak föl meg le. Enyhén illúzióromboló, amikor teljes menetfelszerelésben baktatsz felfelé, és egyszer csak elrobog melletted egy srác úgy, mintha most jött volna a strandról…

Mangart nyereg hágó 2055
A Mangart-nyereg látképe a hegyoldalból (onnan jöttünk)
Mangart peak csúcs felhő
Egy rövid felhőablak a csúcson, 2 mp alatt szerintem 100 kép készülhetett
mangart olasz út
Az ereszkedés közben már elkezdtek oszlani a felhők

A csúcson aztán nem is sokat időztünk, mert nem volt túl sok látnivaló a felhőkön keresztül, így hát egy másik magyar csoporttal – akik a szlovén úton érkeztek – elindultunk lefelé. Útközben aztán szép lassan elkezdtek oszlani a felhők és megláttuk mi van alattunk. Egyrészt a csúcstól lefelé az első 100-150 méter ereszkedés nagyon meredek és laza sziklás, földes, néhol fűcsomós terep, igazi seggen csúszós élmény. Aztán amikor leérsz a fordítóhoz és meglátod, hogy a kis ösvény amin odafelé jöttél gyakorlatilag egy több-száz-méteres szakadék felett vezet, akkor egy picit hirtelen elbátortalanodsz. De persze nem volt gond, csak a nagy köd után éles váltás volt ekkora térrel szembesülni a lábaim alatt.

Végül az előzetes leírás szerinti 4 órás időt tudtuk tartani (fel-le), úgyhogy este hatra már vissza is értünk a szállásra. Persze előtte még tanúi lehettünk egy kellemes folklór műsornak, ahogy egy juhász behajtja elénk az aszfaltútra a birkáit, majd bepattanva a társa mellé egy öreg 4×4-es Fiat Panda-ba gyök kettővel hissegnek az ablakon keresztül nekik, hogy haladjanak. Nem mondom, megnövelte a lejutáshoz szükséges időkeretet, de hatalmas élmény volt a rengeteg fekete-fehér juh között sétálni. Egy-két bátortalan “hiss”-el besegítettem én is a terelésbe.

mangart juhász terelés birkák magashegyi út

Este még megvendégeltük pár perc erejéig Keresztapámékat, akik szintén a Triglavra készültek másnap, majd este egy újabb kör társas parti után már a másnapi búcsú érzésével a lelkünkben feküdtünk le aludni.

Reggel a készülődés, pakolás és a szállás elhagyása kifejezetten gyorsan ment és még vagy fél órát kellett várni a tulaj megjelenésére. Amire azonban hiába vártunk, mert nem jött, nem is lehetett elérni telefonon. Na mi legyen? Végül amellett döntöttünk, hogy beadjuk a kulcsokat a boltba ahol dolgozik, de ott sem találtuk, így egy alkalmazottnál hagytuk őket. Pár napra rá derült ki, hogy minden ok, csak elfelejtett jelentkezni. Azért mondjuk egy kicsit furcsa volt, de fátylat rá, ilyenen nem fogok fennakadni.

Hazafelé már nem álltunk meg semmilyen látványosság kedvéért sem, egyedül egy Budaörsi McDonald’s szolgáltatott elég ürügyet arra, hogy egy pisiszünetnél többet áldozzunk rá. Ahogy egyre közelebb értünk Magyarországhoz, úgy fogytak el a hegyek és adták át a helyüket az unalmas síkságoknak és domboknak. Minden utazásom után úgy érzem, mintha kivasalták volna a hazám. A Júliai Alpok viszont még bőven hagyott felfedezetlen látnivalókat nekünk, így esélyes egy második menet is, talán jövőre: Stenar, Krn, Prisank, Soca, rafting, bringázás, canyoning, barlangászás….még találkozunk!

plüss rénszarvas trófea
Ja igen, volt egy plüss rénszarvas trófea a konyhában