Két aggastyán beszélget: te pisiltél már ma?

Akkor kezded sejteni, hogy felnőttél, amikor két belezős, egy szuperhősös és egy fingós poénokkal elárasztott film között élvezettel nézel végig egy olyan alkotást is, ami többről szól, mint hogy ne dolgozz sokat, mert a feleséged meg fog csalni ha nem foglalkozol vele, vagy épp a fiad fog utálni, ha minden találkozót lemondasz. Ja! Oké, így harminchoz közeledve nem árt ha az ember úgy érzi mintha már a felnőtt lét kapujának a kilincsét venné épp a kezébe. És nem…a Forrest Gump még mindig nem tetszik, pedig megnéztem még egyszer….

Két olyan mozgóképművészeti remekművet fogadtam tudatomba a látómezőmön keresztül – miközben kellemesen beleragadt a tökéletes félgömb alakú fenekem a kanapém műbőr huzatába – amelyhez kell egy bizonyos hangulat, vagy tudatállapot, hogy igazán befogadható legyen. Vagy legalábbis egy élethez való hozzáállás. Najó, elárulom, az egyik film az Ifjúság , a másik a Captain Fantastic. Mi a hasonlóság a két film között? Az hogy nem a történet a lényeg, az csak valamiféle fogózkodó, egy kommunikációs közeg, amellyel azt az elemi, húsba-markoló érzelmi termonukleáris explóziót a pofádba vágja, amitől a végén a katarzistól kielégülten csecsemőpózba görnyedve gondolkozol el az élet értelméről. Mert igen, Paolo Sorrentino Ifjúsága egészen pontosan erről szól: mi az ami igazán számít, mi az amit fel tudsz használni az emlékeidből, a megélt élményekből arra, hogy öreg korodra, amikor már a barátaid nagy része meghalt, a másik fele meg szarik rád (mert rá is mindenki szarik, neked se legyen jobb) akkor ne akaszd fel magad az évek alatt összegyűjtögetett IKEA-s függönyeiddel.

Captain Fantastic film Viggo Mortensen

Fotó: cineworld.ie

Bevallom kétszer is meg kellett néznem a filmet, hogy igazán átérezzem. Bullshit! Elsőre nem tetszett, azért néztem meg még egyszer. Nem hagyott nyugodni, hogy nem tetszik, mert valahogy azt akartam, hogy tetsszen. Nem hittem el, hogy nem tetszik: Ez így nincs jól, tetszenie kell! És rájöttem! Azért nem tetszett, mert a cselekményre fókuszáltam és úgy valóban nem más, mint két öreg fószer egymással és néha más emberekkel beszélget, látszólag tök lényegtelen dolgokról. Nincs ív, nincs nagy “bazdmeg” a végén. Egyben, úgy ahogy van az elejétől a végéig, egy nagy koherens egész, minden perce egyforma mértékkel ad hozzá a film súlyához. Eközben ott van vele szemben a Captain Fantastic, aminek mégiscsak van valami érzékelhető felemelkedés és koppanás , de ez csak az álca, ezt csak a pofánkba hazudja, hogy azt tudd mondani, de jó volt, még egyszer! Valójában a középpontban itt is a főhős érzelmi csatája viszi a hátán a filmet, annyira zseniálisan, hogy a végén komolyan elérzékenyültem. Akarom mondani, az általam tökéletesnek gondolt végén. Ugyanis, a film egy bő 10 perccel tovább tart, mint ahol igazán nagyot ütött volna a fekete snitt és a “directed by” felirat. De persze amerikai filmről van szó, nem maradhatott le a szájbarágós tanulság felöklendezése, hogy az is megértse, akihez képest egy komodói varánusz Freud összes korszaka együtt véve.

Az Ifjúság jól felépített, szépen végigvitt apró-cseprő poénokkal dobja fel, az amúgy a csodálatos operatőri munka miatt kevésbé nyomasztó tragédiát. Mert hát mennyire groteszk már, és mégis nyersen szívbemarkoló, amikor a 77 éves Harvey Keitel reggel megkérdezi a 83 éves Michael Caine-t, hogy tegnap sikerült-e pisilnie. A látvány egyébként önmagában elvinné a filmet. Wes Anderson szimmetria fétisére szoktak sokan önfeledten ejakulálni, pedig amit ebben a filmben összeraktak, azt tanítani kéne kompozíció kurzuson a filmes és fotós oktatások keretében. Amikor épp nem történik semmi, akkor is jó ránézni minden egyes jelentre. Ezt sajnos a Captain Fantastic nem mondhatja el. Persze, nem azt mondom, hogy bármi baj lenne a szerkesztéssel, egyszerűen csak tisztes iparosmunkaként, a vágás és a fényképezés is hozza azt a minőséget, ami egy ilyen filmhez kell. Jó, természetesen az erdei jelenetek elég erősek, de az inkább a környezet érdeme, semmint Stéphane Fontaine munkájának gyümölcse.

Ha már a szereplőknél tartunk, hadd mondjam el, hogy: Jézus atya úr isten! Az elmúlt évek legtökéletesebben összerakott színész gárdája mindkét film esetében. Olyannyira, hogy Viggo Mortensen számára talán élete alakítását jelentette a Captain Fantastic. A fentebb említett két fenoméntől persze elvárható volt a jó teljesítmény, de fiatalság képviseletében jelen lévő Rachel Weisz és Paul Dano is megkalapozandó színfoltot képez. Az erdei fater gyerekei meg egytől egyig kis személyiségek. Főleg a 12 éves Shree Crooks által alakított Zaja ragadta meg a szimpátiámat. Annyira remekül hozza a cuki kis járkáló Révai lexikont, hogy néha már-már elhittem, hogy tudja miről beszél. Kíváncsi vagyok felnőttként melyikükkel találkozunk majd ismét egy hasonlóan lehengerlő alakítással.

Meglepetésemre az Ifjúságot nem honorálták (de még csak nem is jelölték) a tengerentúlon egyetlen árva díjjal sem (miközben Európában azért kapott egyet-kettőt), de ezt tudjuk be az amerikaiak fejlett nemzettudatának és hogy félig francia a film, akiket ugyebár nem szeretnek. Miért is? Na mindegy. Ezzel szemben a Captain Fantastic épp ma kaphatja meg a kis arany szobrocskát a legjobb férfi főszereplő kategóriában. Hajrá Aragorn!

Szóval ez van velem, meg a felnőtté válással. Szomorú történet, idén töltöm a harmincat. De ha jól tudom az élet harminc felett kezdődik, nem de bár? Hol van már az Ifjúság….meg a tavalyi nyár…és mi is az amit megtanultam a fenti filmekből? Hogy az érzelmek nem fontosak, csakis a kapitalista világkép logikus hatékonysága állhat az élet középpontjában. Dehogyis. “Csak az érzelmek számítanak! Semmi más…”