Szabadságfélelem: az új impotencia

Impotens vagyok. Igen, jól olvastad, bevallom, nem szégyellem. És nem csak én, hanem a világ társadalmának egyre nagyobb szelete. Ja, nem azért mert nem áll fel a farkam, azzal semmi probléma, köszönöm. A párkapcsolati elvárások és egyéni igények kapcsolatából kialakult impotencia terjed. Ez nem betegség, ez egy döntés. Igaz nagyrészt nem tudatos. Figyelem, magánéleti diskurzus következik, súlyosan belegázolva a privát szférámba…

14 éves voltam és abban reménykedtem, hogy egy napon nekem is lesz barátnőm…

 

16 éves koromban jártam egy lánnyal, de ebben a kapcsolatban nem volt semmi szenvedély. Úgy döntöttem, hogy életem hátralevő részét egy szenvedélyes nő mellett töltöm el…

A főiskolán rátaláltam egy szenvedéllyel teli lányra, de túl emocionálisnak bizonyult. Olyan volt, mint egy királynő egy jól megírt drámában: mindig csak sírt és öngyilkossággal fenyegetődzött. Elhatároztam, hogy egy olyan nőre van szükségem, aki stabilitást nyújt nekem…

25 éves koromra találtam is egy kiegyensúlyozott hölgyet, de eléggé unalmas volt. Abszolút megbízható jellemként semmi sem hozta őt lázba. Az életem egy nagy pangássá vált, úgy gondoltam, hogy izgalomra van szükségem…

28 évesen találkoztam egy izgalmas nővel, de nem tudtam lépést tartani vele. Egyik dologból a másikba kapott, sohasem állapodott meg semmi mellett. Zabolátlanul művelt mindenfélét és mindenkivel flörtölt. Legalább annyiszor éreztem nyomorultnak magam, mint boldognak. Azt gondoltam, hogy egy ambiciózus hölgy jót fog nekem tenni…

31 éves koromban rátaláltam erre a nőre. Ő valóban a földön járt. Összeházasodtunk. Olyan ambiciózus volt, hogy elvált tőlem és mindenemet elvitte…

Most 40 éves vagyok és úgy érzem, lelkileg is érett férfivá váltam. Egészen egyszerűen egy olyan nőt keresek, akinek nagy mellei vannak…

Koromhoz képest nem volt se túl sok, se túl kevés barátnőm. Én úgy gondolom pont optimális: 29 éves vagyok és 5 komoly kapcsolatom volt. Komoly alatt azt értem, amelybe érzelmileg is mélyebben bevonódtam. Ez lehetett 2 hónap, vagy 3,5 év, nem ezen múlik. Sok érdekes emberrel megismerkedtem, sok érdekes tapasztalatot szereztem. Az élet úgy hozta, hogy a nagybetűs világba épp egy kapcsolat kellős közepén léptem be, ezért a mindennapi mocsok, kötelezettség és tennivaló szépen elfeleződött és ez természetesen nagyon kényelmes szituáció volt akkor számomra. Aztán ennek az “idillnek” vége lett és ott találtam magam egyes egyedül egy üres lakás közepén. A teljes mértékű öngondoskodás felé vezető út egy következő kapcsolaton keresztül vezetett. Végül még 1-2 szegény lány lelkét otthagyva összetörve, eljutottam arra a pontra ahol most tartok…az érzelmi impotencia határára.

Pár hete egy hölgy barátom kérdezett engem – mint férfit – hogy magyarázzam el a saját szemszögemből, miért lehet valaki egy pár hetes kapcsolatban annyira bizonytalan, hogy inkább kilép belőle, holott semmi kézzel fogható probléma nem merült fel. Háhá, gondoltam…ez az én asztalom. Bár ezt inkább szomorkásan kéne kijelentenem. Mindenesetre a dolgokat végiggondolva arra jutottam, hogy ha ezt megfogalmazom a nagy nyilvánosság felé is, talán más is tanulhat belőle és időben megtartja azt az önrevíziót, amelyet én most teszek meg ezzel a bejegyzéssel.

Egy párkapcsolat a legszebb dolog ami kialakulhat két ember között. Szerelem? Igen. Ennek ellenére (mint mindennek) a párkapcsolatoknak is mindig van pró és kontra oldala. Azaz, nincs az a tökéletes nő (vagy férfi), akiért ne kellene kompromisszumokat hozni. Ez így működik. És ez jó is, hogy így működik. Enélkül nem lenne személyiségfejlődés és mindenki megrekedne a sértődött kamasz állapotában…egyedül…vagy egy dögunalmas kapcsolatban. Viszont ma már viszonylag ritka az, hogy valakivel azután lépsz kapcsolati státuszba, hogy fülig beleszerelmesedtél. Sokkal valószínűbb, hogy tetszik, elkezdtek ismerkedni és közben leszel szerelmes. Ennek a folyamatnak ráadásul a legnagyobb katalizátora az egyre nagyobb teret hódító és egyre egyszerűbb elven működő online társkeresés. Szóval a lényeg, hogy még mielőtt elborítaná a kis buksidat a rózsaszín köd (és eltakarná), már szembesülsz azzal, hogy milyen kompromisszumok várnak rád. Ott állsz egyedülálló férfiként, bejáratott napi/heti rutinnal, életritmussal, életstílussal és realizálod, hogy ez most megváltozik. Hogy a szabadságtényeződ csökkenni fog, egy amúgy nagyobb jó érdekében, de mivel még nem vagy fülig szerelmes, tudat alatt te már mérlegelsz. És ez a mérlegelés, ez a felismerés bizonytalanság érzetet….sőt félelmet kelt(het). Mert valójában te nem akarod feladni a jelenlegi életedet egy jószerivel nem megjósolható kimenetelű kapcsolatért. És ezért nem mered beleengedni magad, nem mersz feloldódni és végső soron nem mered megmutatni az igazi éned.

De ez normális! És erre most jöttem rá. Minden kapcsolat elején van bizonytalanság. Viszont nem mindegy, hogy magunkban ez ellen harcolni akarunk, vagy engedünk a félelmünknek és a könnyebb utat választjuk, továbbra is egyedül. A szerelem egy bonyolult érzelem, és talán sok idő kell hogy kialakuljon. Visszagondolva a saját kapcsolataimra, nálam akár 4-5 hónap is kellett, mire őszintén ki mertem mondani, hogy igen én most szerelmes vagyok. Viszont vannak előjelei. És ez nem más, mint hogy amikor megjelenik a bizonytalanság és a félelem, akkor nem azt mondod magadnak, hogy oké, ez nem az igazi, lépjünk tovább. Hanem akármilyen nehéz is, harcolni akarsz. Ezt persze a másik nem látja, ez a saját harcod. Ez az impotencia elleni harc.

Visszaolvasva az említett tanácsot kérő barátommal folytatott beszélgetésemet, talán érdemes ide bemásolnom egy részét, mert nagyon jól összefoglaltam, ami eszembe jutott. Talán jobban is mint ahogy most eddig leírtam:

…egyre rosszabb, egyre bizalmatlanabb vagyok és egyre kevésbé akarom feladni a jól megszokott kialakult életritmusomat egy kapcsolatért. Szerintem ez sok pasinál van így manapság 30 éves kora körül, legalábbis több ismerősömről tudok hogy ugyanígy érez.

[…] a kapcsolat egy kötöttség (is) és amíg nincs meg az az erős érzés hogy én ŐT akarom, addig ez a kötöttség versenyzik a megszokott szabadsággal. Egy változás mindig hordoz pozitív és negatív dolgokat is. Ez törvényszerű. Egy új kapcsolat is. Akkor is ha rózsaszín felhőként ugrasz bele. Csak akkor erőteljesen elbillen a mérleg az előnyök felé (vagy esetleg a negatívumokat észre se veszed). De általában nem ez van, hanem elkezdesz ismerkedni és még nem vagy valójában szerelmes amikor technikailag már jártok és az ember elkezd magában mérlegelni: lesz ebből valami? megéri az áldozatot? mi a jó mi a rossz? ami persze hülyeség mert rendszerint még jóval azelőtt kezdi el ezt mikor még bármilyen komolyabb érzés kialakulhatna és effektive “érvek” nélkül akar dönteni. Nálam például […] a rózsaszín köd nélkül is úgy gondoltam hogy megéri dolgozni rajta, még ha féltem is. Aztán persze amikor ő közölte, hogy neki ennyi elég volt, akkor megjött a rózsaszín köd, illetve inkább szürke a hiány miatt, de akkor meg már tökmindegy volt. True story…

Pár éve még egyébként egy-egy új kapcsolatnál szinte pánikszerű érzések öntöttek el a kvázi szabadságom elvesztésének félelme miatt. Főleg azért, mert attól is féltem, hogy ha beleengedem magam a kapcsolatba és később kiderül, hogy nem működik, az sokkal nagyobb fájdalom lesz, mintha inkább el sem kezdeném. És tudjátok mit? Ez nettó faszság! Ha most odamehetnék az akkori saját magamhoz, nekifutásból rúgnám tökön. Douglas Adams örök érvényű szavaival élve: Don’t panic! Egyrészt azért vagyunk emberek, hogy ha kell akkor fájjon is. Majd elmúlik. Másrészt kockázat nélkül nincs nyereség. Emberi kapcsolatok terén sem.

Jövőre harminc éves leszek. Kialakult képem van a világról, talán sok mindenről túlságosan is sziklaszilárd véleménnyel és nézetekkel. De büszke vagyok arra, hogy eljutottam idáig, hogy a fenti sorokat ki mertem mondani (le mertem írni). És ha te, férfitársam, aki olvasod, most ennek hatására magadba nézel és úgy gondolod, hogy “basszameg mekkora egy fasz voltam”…már megérte. Szerintem sokan még idősebb korukban is küzdenek ilyen és ehhez hasonló impotenciákkal. Ha időben elkezdünk foglalkozni ezekkel a problémákkal…saját magunkkal…a saját kis jelentéktelen fájdalmainkkal…akkor már egy nagy lépést tettünk egy jobb világ felé. Ugyanis a társadalmi problémák jelentős része egyén szinten kezdődik. Jaj, nem akarok megint politizálni…szóljatok rám…be is fejezem….csók….