Metallica: Hardwired… to Self-Destruct

2002-2003 környékén találkoztam először a Metallica muzsikájával. A keményvonalas rajongók egy része meglepődne, hogy számomra a Carpe Diem Baby és a King Nothing volt az első két szám, amit hallottam. Sokáig hallgattam körbe-körbe ezt a kettőt, mire eljutottam odáig, hogy már a meghajtómon csücsült a teljes diszkográfia. Ez még abban a megboldogult szép időszakban volt, amikor DC++-al halásztuk össze egyesével mp3 formátumban a dalokat, és előfordult hogy egy-egy számra akár napokat is várni kellett, mire lecsorgott feltöltő híján. Sokkal több időnk volt ízlelgetni minden egyes tracket és nem volt lehetőségünk olyan világi hívságokra, hogy ha valami nem az igazi, azt csak úgy tovább nyomjuk. Persze a Metallica esetében számomra, minden egyes letöltött szám egy új nap hajnala volt és olyan kéjes örömmel nyomtam be a Winamp-on a megszakítás nélküli lejátszás gombját, mint ahogy a háromhetes kisbaba cuppan rá az anyja mellbimbójára.

Ma már sokkal kritikusabb szemmel (füllel?) nézek az új megjelenésekre és mintegy fogyasztási cikket, ha nem tetszik kidobom a kukába. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem értékelem, ha valami jó, pusztán kialakult egy olyan kritikus öntudat valahol a lelkem mélyén, ami belesúgja a fülembe, hogy “hé, hát ez szar, most már van választék, megengedheted magadnak, hogy válogass, lépj tovább”. És ez a belső hang mondatja velem azt most is, hogy a Hardwired? to Self-Destruct: Nem! Elég! Jó!

Tegnap jelent meg és én már 3x végighallgattam (néztem) a klipeket. Sajnos nem voltam meggyőzve. Szokták mondani, hogy a Metallicának két teljesen eltérő korszaka van/volt és hogy a fanok nagy része is ezzel a választóvonallal van egymástól elszeparálva. A Black Albummal bezárólag tulajdonképpen véget ért a klasszikus thrash korszak és elindult az együttes egy populárisabb (üzletileg jövedelmezőbb? Napster? ugye Lars?) stílus felé, aminek a himnusza lett tulajdonképpen a Nothing Else Matters, aztán a The Unforgiven összes verziója és így tovább. Én személy szerint mindkét érát szeretem. A Seek and Destroy vagy a Master of Puppets talán még nagyobb alapmű mint az előző két említett szám. Mindenesetre megegyezhetünk abban, hogy James Hetfield és csapata remek érzékkel lavírozott a keményvonalas metál rajongók és a rádióban játszható muzsikák szerelmeseinek ízlése között, ami el is hozta nekik azt a hírnevet, amelyet talán eddig még ilyen kifejezetten kemény zenét játszó együttesnek nem sikerült elérnie.

Aztán éppen abban az időben, amikor én még csak ismerkedtem az együttes korábbi munkásságával, történt valami. 2003-ban megjelent a St. Anger és egy új korszak köszöntött be a Metallica életében. Amit csináltak az messze a legrosszabb lemez volt az eddigiek közül. Nem fogok hazudni, a Frantic című számon (najó meg talán a címadó St. Anger-en) kívül egyetlen egy másik dalt sem hallgattam meg többször mint egy. Nem is ismerném fel őket. Azt egyből megmondanám, hogy Metallica és hogy melyik album, ugyanis a legnagyobb baklövés Lars fazékhangzású dobszereléke volt, amivel az anyagot felvették. Mindenesetre itt volt is egy kisebb törés a tagok között, érezték hogy valami nem oké és közel kerültek a széteséshez. Az igazi énjüket azonban már sosem találták meg és erre a legjobb bizonyíték az új album, ami véleményem szerint egy az egyben viselhetné a Death Magnetic 2 címet.

Persze biztos vagyok benne, hogy ha 15 évvel ezelőtt jelent volna meg és még mindig a fájlcserélő hálózaton adnánk vennénk egymás között az ingyen zenét, akkor ezt is rommá hallgattam volna. Mert alapvetően egy tisztes iparosmunka, ahogy szokták mondani. Érződik rajta a Metallica hangzás, ha csukott szemmel először hallom a számokat akkor is megmondom, hogy Metallica és ez jó! De hiányzik belőle valami, amit nem tudnék megfogalmazni….talán fantázia?

Metallica: Hardwired to self-destruct borító made in china mash-up

Az eredeti album borítóról nem találtam infót, hogy ki tervezte (én egy kicsit belekontárkodtam saját magam), de sok cikkben kritizálják, hogy a Foo Fighters egyik albumjáról koppintották. A koncepció hasonló, de a kivitelezés teljesen más, és szerény véleményem szerint elég ütősen néz ki, nagyon szép lett ezzel a fehér háttérrel. Azt azért megemlíteném, hogy James szakállán kívül azért a többieket nem ismertem fel.

A korábbi albumok a ReLoadig bezárólag 80%-ban olyan számokat tartalmaztak, amiből ha egy 5 mp-es vágást hallok akkor is egyből megmondom a címét. Mert a riffek, a refrének, a szólók, és úgy ámblokk az összhatás olyan, hogy az ember önkéntelenül is lefejeli a kormányt vezetés közben úgy nyomja a headbanget. A One nyitó témáját álmomból felébresztve is végigdúdolom két szólamban. A Death Magnetic-en egyetlen szám volt, aminek az alap riff-jét tényleg mélyen az agyamba véstem (sőt megtanultam gitáron), az a Day that never comes. De ennyi. Sajnos a Hardwired-en nem találom olyan számot, amit így ki tudtam volna emelni.

A számok mindegyike több mint 6 perc (van amelyik több mint 8). Minek? Ilyen hosszú daloknál az ember elvárna valami építkezést, csak úgy mint a One esetében, egy kvázi történetvezetést. De nem. 3-4 percig megy az alaptéma, ami többnyire egy thrash-es, Kill em all utánérzés, csak jóval kevesebb egyediséggel, aztán jön egy pár perces drop, vagy épp egy tök unalmas szóló Mr. Hammet-től és kész. Nincs meg az dallam, az kis megfoghatatlan valami, ami miatt úgy érzi az ember, hogy most együtt énekelne a frontemberrel. A véleményem alátámasztására aztán az album közepén jön két olyan alkotás, amit ha félúton átkevernénk egymásra, egy átlag hallgatónak fel sem tűnne. A Here comes revenge és a Now That We’re Dead üteme, hangfekvése és az egész zsigeri érzelmi világa tökéletesen ugyan az! Próbáld ki, hogy leállítod az egyiket 2 percnél, és a másikat elindítod a valahol a közepén….

Nyilván hallom én is a dallamban a különbséget, a kis eltéréseket, a riffben a hozzáadott felhangokat. De ettől még nem lesz két jól megkülönböztethető sláger. Sláger! Nincs olyan már hogy sláger! Nincs! Annak ellenére, hogy egyébként ez egy jó album, még egyszer mondom tisztes iparosmunka, ízig vérig Metallica. De ettől még én inkább pörgetem a Fuelt, vagy a Harwester of Sorrowt. Mert ott nem kell egy tökéletes klipet alkotni, ahhoz, hogy megfogjon, mert pusztán a hanghatás magával ragad. Kicsit azt érzem, hogy az együttes elkezdett munkaként tekinteni a zenealkotásra és termékeket gyárt. Kiadott egy albumot, amelynek minden számához készítettek egy kifogásolhatatlan videoklipet. Tényleg! A Murder One klipje egyszerűen zseniális. De ha nem lenne a szám mögött a videó, nem biztos hogy végig hallgatom. Értem én, hogy Motörhead, meg Lemmy, meg boruljunk le meg minden. És a rajongók nagy részét valószínűleg be is kajáltatták ezzel az egy számmal. De a videó miatt! Meg a téma miatt! Nem a szám miatt! Kicsit azt éreztem, hogy a megemlékezés fényében próbálnak kicsit hajazni a Motörheadre. De vagy nem kellett volna, vagy jobban bele kellett volna állni. Ennek ellenére talán a legjobb dal az albumon, és kicsit igazságtalan voltam, mert itt megfogható az a kis szikra, amibe bele lehet kapaszkodni és amit majd úgy kell kimosni a fülekből…

Persze félreértés ne essék, ha netán Larsék úgy döntenének, hogy Magyarországon adnak megint koncertet, nem dugnám be a fülem és duzzognék magamban amíg az új számokat játsszák. Ugyanúgy pogóznék önkívületben, az audioorgazmus visszafordíthatatlansági peremén, mint bármelyik másik alkotást hallva. Az album címe talán egyébként utalhat arra, hogy ez az együttes életműve: a zúzástól az önmegsemmisítésig. Vajon ez az utolsó albumuk? Mert akkor tökéletes befejezés. Ha nem, akkor csak egy általam belemagyarázott elbaszott marketing fogás. Mindenesetre kíváncsi leszek a valóban hozzá értő kritikusok véleményére, hogy csak az én ingerküszöböm kúszott a realitás fölé, vagy a Metallica szelleme tényleg meghalt a St. Anger megjelenését követően…

A zenekar hivatalos youtube csatornáján meghallgatható az album összes száma:
https://www.youtube.com/user/MetallicaTV/videos?shelf_id=8&view=0&sort=dd

https://metallica.com/