Tinderisztán, a tökéletesség földje

Legyél jóképű, rendszeresen sportolj (a testépítés nem számít sportnak, az alapvető igényesség), legyen legalább egy diplomád és normális állásod, az autó előny de nem feltétel, illetve legyél humoros, minimum olyan dumával készülj minden kiszemeltednek amit még soha senki nem mondott lánynak, mert hát ha nem vagy egyedi akkor szart sem érsz, meg persze legyél megértő, empatikus és úgy általában tehát legyél igazi férfi! Mi a fasz van veletek?

tinder logo popsi ördög angyal

Nem tudom, hogy a média által billencs-kocsikkal ömlesztett szűretlen tökéletesség-illúzió az, ami perfekcionista – sőt mi több, naiv utópisztikus – tündérpicsákká varázsolja a lányokat, vagy valóban léteznek olyan férfiak, akik minden kritériumnak megfelelnek, de néha elgondolkodom, hogy talán valamit én csinálok rosszul. Nem, nem gondolkodom el. Nagyon jól hangzott, de tartom magam annyira intelligensnek, hogy tudjam: nincs olyan, hogy tökéletes. Mondom ezt úgy, hogy kapcsolatról kapcsolatra meg kell küzdenem ezekkel a démonokkal, amelyek minden irányból özönlenek és suttogják a fülembe, hogy “van jobb”. El kell szomorítsam magamat minden alkalommal: nincs. A fogyasztói társadalom rányomta bélyegét a párkapcsolatok tiszta világára is és saját álmaink megvalósulatlanságába fogunk belehalni…egyedül, három válás után, egy vidéki idősek otthonában.

Az ellenség frontvonalában olyan erős szakaszok nyomulnak előre, amelyek szép lassan bekúsznak az életünkbe és apránként készítik elő a csapásmérő egységeknek a terepet. Ez nem más, mint minden amit a médiában látunk: minden férfinak 10% alatti a testzsír százaléka és ha épp nem félmeztelenek, akkor több-százezres öltönyben járnak, viccesek és teherautónyi pénzt talicskáznak haza havonta. A nők természetesen nagy mellűek, heti 4 alkalommal guggolnak nagy súllyal, hogy tökéletes félgömb alakú popsijuk legyen és egész álló nap fürdőruhában futnak lassítva a naplementében, vízcseppektől csillogó köldökkel, miközben azon álmodoznak mikor mehetnek már haza a kockás-hasú pasijukhoz, hogy egy orbitális mély-torkozással kielégítsék. Túltoltam? Kicsit sem, szerintem. És ez a folyamatosan ömlő csillámpónikkal teli világkép még engem is behülyít, pedig józan ésszel tisztában vagyok vele, hogy csak illúzió. Ha minden áldott nap, minden médiumban tökéletes testű nőket látok, természetes hogy hamarabb észreveszem másokon az apróbb hibákat. Ez pszichológia. Két éhező ember közül az fogja hamarabb megenni a tökfőzeléket, amelyiknek nem mutogatnak minden nap dobostortát.

Nagy beismerés következik: használok társkereső alkalmazásokat. Bumm, így lett a csokapik. Ha valaki felmegy a Play Áruházba vagy az AppStore-ba, gyakorlatilag kikerülhetetlen szeletét adják a kínálatnak az ilyen applikációk. Nyilvánvalóan a legismertebb és az utóbbi 1-2 év legfelkapottabb ilyen szoftvere a Tinder. Ez a végletekig leegyszerűsíti a dolgot, gyakorlatilag egy faék szintjére helyezve a társkeresést: Itt egy kép, tetszik-nem tetszik. Ha kölcsönösen tetszik a két fél egymásnak, akkor tessék lehet beszélgetni. A kissé futószalag szerű algoritmika eredményezi pont azt, amit a legtöbb itt megtalálható hölgyemény negatívként értékel: nem lehet mindig mindenkinek frappánsnak lenni. Mert mit csinál a regisztrált lányok többsége? Feltölt 3-4 tökéletesen egyforma képet (általában szelfit), amin nem csinál semmit, csak különböző ruhákban (ne adj isten napszemüvegben) pózol a telefonnak. Rosszabb esetben tükörben. Ezt legalább olyan kreatív és megerőltető lehetett kiválogatni és feltölteni, mint megfogalmazni egy olyan nyitósort, hogy “Szia, mizujs?”. Nem látom a különbséget. Nyilván nem azt mondom, hogy ez egy elfogadható kezdés, csak a neten fellelhető rengeteg (természetesen nők által íródott) cikkre szeretnék reagálni, amiben hosszú sorokon keresztül fikázzák a különböző “hibákat” elkövető férfiakat.

Szóval adott egy virtuális játszótér, ami tele van tök egyforma pláza-picsákkal (tisztelet a kivételnek), akik arra várnak, hogy majd itt fogják megtalálni a fehér-hajú herceget a szőke lovon, és aztán blogbejegyzésekben panaszkodnak, hogy nem Paulo Koelnyók meg Krisztiánó Ronáldók írnak nekik soha nem hallott kérdéseket vagy csajozós dumákat. Pont, mint most én. Rá kéne ébrednünk, hogy a YOLO életfelfogás bizonyos szintig nagyon jó, de ha semmire nincs türelmünk és mindent azonnal akarunk, akkor rengeteg jó lehetőség fog elmenni mellettünk és úgy öregszünk meg, hogy valójában sosem éltünk, nem hogy egyszer. Mert – kérdem én – mi van akkor, ha az adott pasi nem kifejezetten frappáns az első pár sorváltás alatt, de valójában minden olyan értéke megvan amire szükséged lenne, csak mondjuk épp nem jut eszébe semmi eget-rengető kezdősztori? Rengeteg olyan lány van egyébként, akiknél hiába próbálok egyedi lenni, meg vicces, meg minden és igyekszem fenntartani a beszélgetést, mégis tőmondatokban, meg igen-nem válaszokban merül ki a kommunikációjuk. Na most akkor ezzel én mit kezdjek? Nem szoktam hamar feladni, de 2-3 nap kvízjáték után azért én is megunom. És ilyenkor jön ugye megint az, hogy biztos én nem voltam eléggé megnyerő. Mea Culpa.

tinder-szoveg

És itt jön a képbe az, hogy a személyes találkozó lehet a döntő, meg hogy nem kell feltétlenül Tinderen ismerkedni. Akkor hol? Munkahelyen: Akár jól is elsülhet, de ha nem jön be ottmaradtok “összezárva” a kínosan egymást elkerülni igyekező kellemetlenségben. Szórakozóhely: Tényleg? Hacsak nem egy tajt-részeg nagymellű “növényt” akarsz megdugni, hogy aztán másnap annyira szégyelld magad, hogy magadtól kérj bocsánatot. Persze ezek az én tapasztalataim, javítsatok ki ha nem értetek egyet.

Összességében akkor is az a véleményem, hogy az embereknek túl nagyok lettek az elvárásaik, úgy mások mint maguk felé. Ez akkor egy működő modell lehetne, ha ezeknek az elvárásoknak szép lassan meg is felelnének. De nem. Mindenki a legjobbat akarja magának párjául, de a saját magával szemben támasztott elvárásait nem megvalósítja, csak frusztráltabb lesz tőle és szép lassan, az (egyébként szintén önmaga szerint kompromisszumokból született) párkapcsolatára vetíti ki és halad az elkerülhetetlen depresszió felé….