Ars Zenetica – Kalandozások a zenei ízlésem országútján

Tudod mi az a Glitch Hop? És a Metalstep? Nem? Elképesztő! Pedig mindkettő egy kifejezetten nagy népszerűségnek örvendő stílus az alternatív underground berkekben kézről kézre adott titkos szalagos magnókazetták Mekkájában. Még mindig nem vágod miről beszélek? Ne aggódj én sem. Elképesztő méretűre szélesedő (és egyben kritikussá váló) zenei ízlésem, már a nem létező stílusok mezsgyéjén kapirgál, így jutottam el odáig, hogy olyan meghatározások jönnek szembe velem Spotify-on az ajánlások között, amit még egy komplett etimológiai szótárral sem tudnék a helyén a kezelni.

Réges régen – “amikor én még kis srác voltam” – olyan sztereotípiák keretei közé záruk magunkat, mint a rocker, a technós vagy épp a hiphop-os. Nem terjeszkedtünk ezen meghatározások mélyebb bugyraiba, mivel fogalmunk sem volt arról, hogy létezik ilyen. Az természetesen egyértelmű, hogy mindenki köpködött a másikra, mert az nem olyan zenét hallgat mint ő, mert ez volt a menő. A klikkesedés korában aki az önnön eklektikus ízléséről akarta meggyőzni a serdülő társadalmat, az egyszerűen határozatlannak lett könyvelve. Persze most nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy a harminchoz közeledve mennyire szélsőséges határokig terjeszkedett a saját ízlésem olyan meghatározhatatlan, vagy épp “underground” műfajok közé, amelyekről talán valaki még csak most fog először olvasni.

Valamikor a századforduló környékén (mármint az 1900-as évekre gondolok) a komolyzene és különböző helyi népzenék alkották a zenei palettát. Aztán szépen lassan megjelent a jazz, a korai R’n’B (ami olyan messze áll a most ezen stílus alatt futó zenéktől, mint Kamcsatka Madridtól) és itt beindult a nagy bumm. Műfajok fejlődtek, keveredtek, új hangszerek jelentek meg, beindult az elektronizáció és az ember azt vette észre, hogy már egy olyan egyszerűnek tűnő meghatározás is mint a rock’n’roll több tíz (vagy inkább több száz) stílussá bomlott szét, vagy épp keveredett össze egy másik ágon kifejlődött műfajjal. Így jöhetett létre a rock’n’rollból, a punkból és a misztikus szintis aláfestésekből a pszichobilly, vagy épp a dubstep és a metal keverékéből a metalstep.

Én magam tényleg mindenféle zenét hallgatok a smooth jazz-től kezdve a hip-hop-on át egészen a death-metálig. Az egyes szélsőséges – bocsánat, ez talán túl erős szó, legyen inkább kevésbé ismert – műfajokhoz tulajdonképpen korábbi kedvenceken keresztül vezetett az út. A korai techno, dance, trance és hasonló elektronikus szemét, amit a kilencvenes években nyomattak a diszkókban még nagyon távol állt attól, amire azt mondhatnám, hogy szeretem. Így a kiindulópontom mindenképp a hangszeres zene volt, bár a legelső együttes akiket ronggyá hallgattam a Bomfunk MC’s volt, ami némiképp ellentmond ennek. De hamar megjelent a Linkin Park, Limp Bizkit, Metallica, Tankcsapda is a repertoáromban, ahonnan egyenes út vezetett a “rocker” létig.

Azt meg sem merem említeni, hogy a felsorolt három együttes is valójában Nu-metal-t, Thrash Metal-t és Hard Rock-ot játszik. A Metal és a Rock különbségeiről meg egyenesen egy egész éjszakás vitaestet lehetne indítani, melyben különböző tanult, vagy magukat tanultnak gondoló “szakértők” pogóznak egymással szemben, halálig.

Aztán persze szépen lassan, ahogy komoly emberré kezdtem cseperedni és kinyíltak a befogadóképességem virágszirmai, megjelentek a gyűjteményemben a blues, a jazz, a hip-hop és egyéb stílusok képviselői is. Ennek ellenére azonban, voltak nagy állomások, amikor egy-egy hullám teljesen eluralt és hónapokig teljesen megszűnt létezni minden más számomra. Az első ilyen nagy korszakom gimnázium után közvetlenül egy számomra egészen távol álló dologgal kezdődött. Drum’n’Bass. Elektronikus zenét még ebben az időben is viszonylag keveset hallgattam és a stílus kedvelői között mainstream-nek számító számokat nem is igazán tudtam hova tenni, de hála főleg a Pendulum együttesnek, az érzés beszippantott és egy, ma már nagyon távolinak tűnő nyáron már ott táncoltam a K2-ben a magyar SKC buliján a haverokkal, miközben színes lufiból szívtam a kéjgázt. Fiatalság-bolondság.

Így el is telt 1-2 nyár, miközben életemben másodszor úgy döntöttem, hogy megtanulok gitározni és vettem egy elektromos gitárt. Egy kedves barátommal karöltve vetettük bele magunkat a zenetudomány ezen szegletébe, miközben valamiért egy újabb korszak kezdett kibontakozni előttem, melyben piros-pöttyös fodros-szoknyák, vörös rúzs, pompadour-ra waxolt hajkoronák és a hatvanas évek türkíz-rózsaszín illata borított be mindent. Meglehetősen távol áll ez a Drum’n’Bass csilivili világától, de a kontrasztok teszik érdekessé az életünk. Szóval megismerkedtem olyan klasszikusokkal mint Little Richard, Chuck Berry és még Elvis-nek is előkerültek számai, bár ő sosem lett a kedvencem. Ebben az időben tanultam meg mi a különbség a hagyományos rock’n’roll és a rockabilly között, de ha akarnám sem tudnám most megmondani…mindenesetre valahol az alagút végén megjelent a pszichobilly meg a horrorbilly is a háttértáraim fehér fényében.

Itt már bőven 2010-et írunk! És itt jött egy érdekes “turnback”…ismét rákockultam a drum’n’bass gépies világára, és immár a keményebb vonalas ága is bekerült a látómezőmbe, ahol tényleg nincs szinte semmi a dobokon és a basszuson kívül. A meglepő az egészben, hogy ezzel a – gyakorlatilag a hagyományos ritmusszekcióra korlátozódó – hangszereléssel ugyanúgy lehet kemény táncolós, mint nyugis lazulós számokat gyártani.

Innentől nem volt megállás, berobbant a köztudatba Skrillex, aki tulajdonképpen átírta az elektronikus zenéről alkotott elképzeléseinket és a korábban csak a DnB asszimetrikus ritmusát lelassító, kissé kaotikus, sőt apokaliptikus érzetet nyújtó dubsteppért lenyúlt a laptopja mögül és a popkultúra csillogó fényeibe emelte az underground eldugott, pókhálós sarkából.  Emlékszem, amikor először hallottam Skrillex-et egyáltalán nem tudtam hova tenni. Éreztem, hogy tetszik, de fogalmam nem volt, hogy mi is ez, honnan jött és úgy tulajdonképpen arra sem találtam választ, hogy egy ilyen teljesen értelmezhetetlen zajkupac miért tetszik ennyire. Még mielőtt bárki készülne karóba húzni, az előző meghatározást minden pozitív értelmezésével együtt konstruáltam. Hiszen egy-egy dubstep szám az ütemek közben váltogatja ritmust és a sebességet, amit jogosan lehet kaotikusnak nevezni, de közben ezt roppant tudatosan teszi és egy nagy egészet hoz ezzel létre, ami lényegében nézve zseniális.

Ez volt az a pont, ahol már nem csak a rock és a metal szerteágazó stílusait nem tudtam felsorolni, de az elektronikus zene válfajai is egyre több és több bugyort hoztak létre az én kicsi kis világomban. Jungle, chillstep, liquid, neuro funk, gorestep…idared, jonagold, grannysmith. Hogymi?

És akkor el is érkeztünk oda, hogy a korábbi kedvenceket össze is lehet keverni, megalkotva például a metalstep-et, ahol a dubstep ritmusa és effektjei uralják, az egyébként elektromos gitárra épülő riffeket és a hagyományosabb rock előadókra jellemző éneket. Persze keverhetjük az alstílusokat is és akkor létrehozhatunk olyan szörnyszülötteket mint mondjuk a dubcore…elmagyarázom: deathmetal + hardcore = metalcore. Dubstep + hardcore = Dubcore! Ilyen egyszerű. Az alábbi videó megtekintéséért nem vállalok felelősséget!

Zárásként kíváncsi voltam, hogy a zenehallgatási statisztikáim alapján az internet mit mond mit szeretek! Erre remek eszköz a Last.fm, ami folyamatosan figyelgeti, hogy miket nyomok Spotify-on (legyen az bent, a telefonomon vagy itthon) és ez alapján a legtöbbet hallgatott, stílusok, albumok, együttesek vagy számok kikereshetőek. Hát íme.

A tíz legtöbbet hallgatott együttes az elmúlt két évben: Tankcsapda, Metallica, Rammstein, Vad Fruttik, System of a Down, Brains, Red Hot Chili Peppers, Nyers, Knife Party, Linkin Park. Elég széles a skála, mint látható.

Ha mélyebben szeretnénk beletúrni a saját zenei ízlésünkbe, akkor a yearinmusic.spotify.com oldalon tényleg nagyon részletes statisztikát kaphatunk a saját zenehallgatási szokásainkról. A fenti listát kiegészítve ez alapján elmondható, hogy a legtöbbet általam hallgatott stílusok: Nu Metal, Magyar Rock, Alternatív, Magyar Hip-hop és a Groove Metal. Az elektronikus zene egyáltalán nem szerepel. Ez érdekes. Egyébként 461 különböző előadótól hallgattam számokat tavaly, átlagosan napi 48 percet és Stevie Ray Vaughan – Rude Mood című száma volt, ami a legjobban kilógott a többi közül. Hogy miért azt persze nem lehet megkérdezni.