Hogyan fagyjunk kockára Galyatetőn?

A tegnap estét a Galyatető Turistacentrum impozáns 10 négyzetméteres lakosztályában töltöttem másodmagammal 960 méteren. A padló kicsit kemény volt, és a szoba átlaghőmérséklete sem nagyon ment -8 fok fölé…igen, kipróbáltuk a kilátóban kialakított bivak szállások egyikét. Alapvetően nem vagyok teljesen normális, de talán ha a Turista magazin nem hirdet nyereményjátékot, azért önszántamból, nem biztos, hogy bevállaltam volna egy ilyen kalandot. Innen a meleg szobából írva ezeket a sorokat, azért mindenképpen pozitív a visszatekintés, lesz mit mesélni az unokáknak. Na de ne szaladjunk ennyire előre…

Szombaton viszonylag késői indulást terveztünk – délután 3-kor találkoztunk Rékával az Árpád hídnál, aki önként vállalkozott arra, hogy társaságot szolgáltasson a kockára fagyás aktív megvalósítása mellett. Egy kellemes tempót diktálva, fél ötre meg is érkeztünk Mátraszentimrére, ahol az első adandó alkalommal, ahogy félreálltam megnézni hol is vagyunk, beleragadtunk a hóba. Tehát az egész móka azzal kezdődött, hogy a kocsit ástuk/toltuk/ringattuk ki a mindent elborító kokainból…pedig még el sem indultunk a kilátó felé.

Abban nagy egyetértés mellett megállapodtunk, hogy nem kívánunk fölösleges kitérőket tenni a sűrű erdőben tizen-sok kilóval a hátunkon, mínusz-csillió fokban, így a legrövidebb útvonalat választva, a piros jelzésen becéloztuk Galyatetőt. Nagyjából 10 perc séta után sötétedett ránk, úgyhogy előkerültek a fejlámpák és egyéb szado-mazo segédeszközök.

Nagy megkönnyebbülésünkre, amikor felértünk a Turistacentrumhoz, tudatták velünk, hogy 8-ig van konyha, úgyhogy “don’t fos”, kapunk enni. Megnyugtató érzés volt, az a tudat, hogy meleg ételt és teát tölthetünk magunkba, mielőtt felköltözünk a hideg fagyok földi poklába. Az igazság az, hogy miután másfél órája ültünk a hangulatos kis társalgóban (ami rendesen be volt fűtve), körülbelül nulla motivációnk maradt, arra nézve, hogy most kimenjünk és pár-száz méter hóban gyaloglás után felmásszunk egy szénné fagyott betonkockába aludni. De hát ez volt a terv, és mi nagyon eltökéltek voltunk, úgyhogy a konfitált kacsacomb és a mézben párolt almás sütőtök legurítása után, újra magunkra kaptuk minden cókmókunkat és elindultunk “hívogató” szálláshelyünk felé.

Száznál is több jeges lépcsőfok leküzdése után, megtaláltuk a kapott kulcscsomón feltüntetett szürke színű lakatot, amely lakrészünk bejáratát hivatott védelmezni. Íme:

bivak_bejarat_lakat

Miután beléptünk a hobbit ajtón, megkönnyebbülve vettük észre, hogy habár a falakra rá van fagyva a kondenzvíz, és a szoba sarkaiban hó van (az meg hogy került oda?), mégis melegebbnek érződik a hőmérséklet mint odakint. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy egész nap sütötte a nap a betont és még nem hűlt le annyira. Még. Az éjszaka azért ezen változtatott. Mielőtt bevackoltuk volna magunka a hálózsákjainkba, azért felmentünk a kilátó legtetejére, hogy megnézzük sötétben a nagy büdös semmit jégvirággal… jó ötlet volt, gratulálok magamnak.

Szóval miután kigyönyörködtük magunkat az éjszaka sötétjében, bezártuk a fém bejárati ajtót és ki-ki berendezte a fekhelyéül szolgáló fa pallót….hőtükrös pokróc, felfújható derékalj, expedíciós pehely hálózsák (ezt kölcsönbe kaptam, kösz Doki). Itt jött a legnagyobb próbatétel: levetkőzni alá-öltözetig és beugrani a hálózsákba a lehető legrövidebb idő alatt. Hát ha versenyt rendeznének leghegyesebb mellbimbó kategóriában, én bármelyik csajt leelőztem volna ott és akkor. Szerencsére a kölcsön zsák tette a dolgát, bruttó 3-4 perc alatt befűtöttem és egész komfortos időt varázsoltam odabenn. Egy bökkenő volt: valahogy levegőt kell kapnom, így az orromat kilógattam. Kb. fél óra múlva konstatáltam, hogy ez nem a legjobb megoldás, mert elkezdett folyni….

Jó párszor tíz perc eltelt úgy, hogy kerestem a megfelelő pozíciót, hallgattam a kilátóban valami idióta által csapkodott ajtó zaját, illetve Réka forgolódását. Mert, hogy ez a jégverem visszhangzott mint állat, így a hálózsák “sistergése” tízszer olyan hangos volt. Mindegy végül nagy nehezen elaludtam, és még nem is fáztam, tök boldog voltam….egy darabig.

Három óra körül felébredtem és éreztem, hogy valami szörnyű dolog van készülőben, össze fog omlani a komfort zónám és magába roskad a tér-idő kontinuum, itt fogok meghalni szörnyű kínhalált: pisilnem kell. Fél órán keresztül érlelgettem magamban a gondolatot, miszerint nem kell annyira, kibírom reggelig. Aztán egyszer csak Réka is felébredt és közölte, hogy ő most lemegy pisilni a wc-be (ami megjegyzem 3-400 méterre van a kilátótól a centrumban). Hát mondom ha te felkelsz akkor én sem lehetek ennyire puhapöcs, én is pisilek. Persze annyira nem voltam kemény, hogy legyalogoljak a mellékhelyiségig (há hülye vagyok én?), inkább felsétáltam a kilátó tetejére és nem kifejezetten jól nevelt ember módjára dobtam egy pisikockát a szabad ég alatt a világ tetején. Mentségemre legyen mondva, olyan hideg volt, hogy tényleg majdnem kockásat brunyáltam. A beton olyan hideg volt, hogy pár másodperc alatt citromsárga jégkását alkotott az odaküldött folyadékmennyiségből. Nagy boldogan, megkönnyebbülve sétáltam vissza a bivakba és húztam magamra a hálózsákot, de innentől kezdve a lábfejem olyan mértékben fázott, hogy nem tudtam többet aludni. Ráadásul hol az orrom folyt, hol a fülem fagyott recsegősre.

A megbeszélt terv egyébként az volt, hogy 7-kor felkelünk és a 7:20-as napfelkeltét megnézzük a kilátó tetejéről. Ebből az lett, hogy amikor már kellően elegem volt a lábam dörzsölgetéséből, megnéztem az órámat, ami 6:50-et mutatott, majd felkiáltottam: “Faszomat, szarok a napfelkeltére, húzzunk le a picsába a melegbe és igyunk egy kávét”. Sajnálom az obszcén megfogalmazást, de ez így hangzott el. Szerencsére nem kellett különösebben a szobatársamat sem meggyőznöm a hirtelen kipattant tervem pozitív velejáróiról. Kiderült, hogy Réka egyébként nem jutott be a WC-be, mert a kártya amit kaptunk nem nyitotta az ajtókat (illetve nem próbálkozott elég vehemensen, mint utólag megtudtuk). Azért miután felkelt a Nap még visszasétáltam, hogy körbenézzek a kilátó tetejéről…

7-kor már kezünkben a meleg kávéval ücsörögtünk a kandalló előtt és azon morfondíroztunk, hogy hogyan tudnánk a leghamarabb lejutni az autóhoz. Természetesen mivel fölfelé a legrövidebb útvonalon jöttünk, visszafelé sem volt más lehetőségünk. A hivatalos adat szerint -12 Celsius volt éjszaka, így nem a miénk a leghidegebb éjszaka, azaz a nyereményt nem sikerült bezsebelnünk. A visszaúton már erőteljesebb tempót diktáltunk, így egykor már itthon ihattam a második kávémat.

Egyébként, a Turistacentrum remekül meg lett csinálva. Komolyan az ausztriai turistaházak színvonalát idézi. Nagyon jó konyhájuk van, szépen felszerelt az egész és a szállások nem is vészesen drágák. Persze a bivak 2000 Ft-ja elég húzós, ha azt nézzük, hogy 3500-ért fűtött szobában is aludhatunk, de a kilátóban éjszakázásnak nem is a komfort a fő húzóereje. Nyáron biztos, hogy még tiszteletemet teszem vagy így vagy úgy ezen a helyen.