Novella a barackfához

Az őszi szellő – mint az asztalomon zengő számítógép ventilátora a felhevült kondenzátorokat – cirógatja arcomat, ahogy a frissen felapplikált, kettő-egész-egy-tized colos Schwalbe gumiköpeny markáns darabokat harap ki a munkahelyemig hátralévő távolság kilométereiből. Alumínium paripám csak úgy vágtat a vasúti átjáró biztosító berendezése felé, zsokéjának biztos tudatával, hogy még a piros jelzés szakaszosan villogó tüneménye előtt keresztezhetik az óriási acélból készült úthálózatot. Optimizmusának csillogó fénysugarát azonban a realitás fekete lyukjának gravitációja pillanatok alatt magába szippantotta, amikor a piros-fehér sráfozással ellátott vasgerendák talajjal bezárt szöge hirtelen csökkenést mutatott. Tilos! Jelezte kimondatlanul a csendben kacsintgató lámpaoszlop. Én beletörődve kibontottam a mellkasomat védelmező kabátot és jóleső érzéssel fogadtam a betóduló friss levegőt.Már csaknem egy egész évtizednyi várakozást kellett elszenvednem, amikor egyszer csak surrogó hangok közepette megjelent a reggelemet bearanyozó lélek, két keréken, kecsesen gördülve a sorompó másik oldalára. A reggeli napsütés úgy csúsztatta végig sugarait a gömbölyű formákon hogy szinte a tekintetem is lecsúszott a kormányon támaszkodó karjaim biztos tartásából. Két tökéletes félbarack várta lycrába bújtatva, hogy valaki egy zamatosat harapjon belőle. Amikor elsuhant előttünk a síneken robogó differenciál művel nem rendelkező piros ménes, egy angyal két lábra állt és a hamvas barackfa két keréken járni kezdett. Követtem ahogy tudtam és úsztam a mögötte kialakult alacsony légnyomású csillámporos szivárványban, miközben tekintetemet teljes mértékben balesetveszélyes módon még mindig a vitamindús kerek formák kötötték le. Jobb-bal, jobb-bal…szemem inga módjára járt és lassan úgy éreztem az örökkévalóságig tudnék így tekerni és mindent felülíró álomba szenderülni azzal a tudattal, hogy most már mindent láttam.

Aztán egyszer csak szertefoszlott, kitért az egyenesből és egy általam munkaidő szerződést figyelembe véve érinthetetlen utcába fordult. Én megálltam a sarkon és csendben figyeltem, ahogy a két tökéletes félgömb lassan apró hangyává töpörödik és kellemes málnavirág illatát is elfújja a szél szaglószerveim alól. Bánatosan felemeltem jobb lábamat és a gravitációval megegyező erőhatást fejtettem ki drótszamaram láncos meghajtására. Az megindult és elrepített engem a szürke hétköznapok argonfényű unalmába azzal a reménnyel, hogy talán másnap ismét láthatom a kerekeken guruló bringás ruhába bújtatott barackfát.