Mad Max: A harag útja

“Oh what a day, what a lovely day!”

Aki egy Mad Max jellegű filmtől eposzba illő mély párbeszédeket és Shakespeare-i fordulatokat vár, az nem tudja élvezni az apró dolgokat, a világ szépségeit és azt az audiovizuális orgazmust, amit mozivászonra képes vinni az emberiség. Én is ilyen voltam. Miért? Mert nem láttam egyetlen Mad Max filmet sem, csakis baráti meghívás okán látogattam el a Corvin filmpalotába, így minden előzetes információ hiányában kezdtem bele a a Harag útja megtekintésébe. A helyzet mindezen szerencsétlen együttállása miatt csalódottan távoztam a teremből, meg kellett várnom azt a bizonyos “aludjunk rá egyet” intervallumot, amíg megért bennem a felismerés: ez a film a maga nemében egy zseniális alkotás.

“I live, I die. I live again!”

Más fajta posztapokaliptikus filmeken szocializálódtam korábban, így nem is gondoltam arra, hogy élvezzem azt a fantáziát, azt a kreativitást, amit a készítők beleöltek a járművekbe, a fegyverekbe, és úgy minden egyéb megjelenő vizuális ingerre. Folyton azt vártam, hogy lesz valami mondanivalója, de ez a legnagyobb hiba, amit ember elkövethet a MadMax nézése közben. Ezt a filmet úgy kell leülni megnézni, hogy tulajdonképpen egy 2 órás videoklip, némi történettel. Ha a helyén kezeljük amit a helyén kell, ez egy remek film.

Tom Hardy ellenben nem volt feltétlenül a legmegfelelőbb választás. Elmondom miért. Mel Gibson számomra legkedvesebb szerepe Martin Riggs őrmester a Halálos Fegyver-ből. Láttam, hogyan játssza a megkeseredett “őrültet” és habár az első két Mad Max-et nem láttam, érzékletesen bele tudom képzelni az alakításba. Ezzel szemben Tom Hardy egyáltalán nem hozta a nevéhez hűen a szereplőt, nagyrészt csak kemény volt, néha kicsit zavarodott, de mindenekelőtt olyan mint egy esőember. És ez így van, ezzel kár vitatkozni. Tulajdonképpen őt tudnám egyetlen gyenge pontként megnevezni az egész filmből.

“You will ride eternal, shiny and chrome!”

Egész idő alatt bukkannak fel olyan részletek, beszólások, elrejtett poénok, amik azért szerencsére kiszakítják a nézőt a folyamatos darálásból. Azért mondom, hogy szerencsére, mert azért egy meglehetősen pörgős filmről van szó, nem nagyon van idő popcornt majszolni, hogy úgy mondjam. Ez pedig ennél folyamatosabban már unalmasba csaphatna át. De a szűziesnek beállított ágyaslányok erényövétől kezdve, a V8-as motor isten-szimbolummá emelésén át egészen a krómozott Valhalla megváltásáig az egész film egy nagy paródia. Önmaga paródiája és ezt most a szó legpozitívabb értelmében mondom. A “roncstelep hadosztály” ritmusmestere, a trambulinhoz kötözött lángszórós szólógitáros megérne egy külön kisfilmet. Komolyan elnézném ahogy a nukleáris sivatag felverődő porában szakadatlanul ontja magából a power akkordokat, miközben a lemenő nap fényébe bele-bele nyaldosnak a gitárjából kitörő már-már epikus felhangot kapott lángnyelvek.

“I had a brother! A baby brother! And he was perfect! Perfect in every way!”

Voltak azért olyan részek, amelyek nem nyertek számomra értelmet. Ilyen például a víz pazarlása. Annak a víznek a pazarlása, aminek a hiányától az egész megmaradt világ szenved. Aztán persze ott vannak azok a szokásos akciófilmes klisék, hogy a főhős autója valahogy több milliárdszor többet bír, mint bármelyik másik járgány ami egyetlen fuvallattól felrobban, és a talán a főhősnek is illett volna egyszer-kétszer minimum egy három pontos gerinctörésben szörnyedt halnia. De ezek apróságok.

Aki bírja az olyan filmeket, ahol nem igazán vannak mélyen szántó párbeszédek, és nagyon sokáig nagyon hangosan szólnak a kilógó kompresszoros (köszi Atti) V8-as amerikai szörnyetegek, az nem fog csalódni. Az biztos, hogy a szinkronos verziót mindenesetre, nem ajánlom. Én úgy néztem, de utána megtekintve a trailert, egészen biztos vagyok benne, hogy rossz döntés volt. Annak ellenére, hogy a moziból felemás érzésekkel távoztam és egészen mélyen belegondolva valóban semmi igazi sztorija nem volt a filmnek (ami volt az sem volt kellően ésszerűen megalapozva), de láthattunk benne egy egészen jól átlátható és indokolt jellemfejlődést (Nux), rengeteg olyan gépsárkányt, amelyet a világ összes kreativitásának felhasználásával sem tudnának még egyszer megépíteni és egy olyan fordulaton pörgő ritmusú akciófilmet úgy egészében, hogy aki kávé után ülne a be a filmre annak előtte ki kéne kérnie egy kardiológus véleményét.

Here they come again… the voices in the black matter of my brain.