Virslis táskáért adójutalom

A tegnapi napra megvolt a “kötelező” jó cselekedetem. Reggel a dolgozó emberek hétfői hangulatával terhesen baktattam acélparipámmal reggeli táplálékszerző küldetésre a Lidl-be, amikor is megláttam egy szegény koldusembert “Éhes vagyok” táblával a kezében ücsörögni a bejárat előtt. Mostanában amúgy is Terézanyu szindrómában szenvedek, így hát vettem két darab frissen sült – isten bocsássa meg, nem paleo – virslis táskát és kifelé menet jó étvágyat kívánva odaadtam neki. Szerencsére nem vágta a fejemhez, hogy miért nem pénzt adtam, hanem megköszönte és elkezdte elpusztítani. Nyilván nem rotációs kalapáccsal, mert annak nem sok értelme lett volna, hanem a szájszervével. Én meg boldogan visszaslattyogtam a fehér dízelpacihoz, megveregettem kedvesen a tanksapkáját és dolgozni indultam.

Úgy látszik, ez akkora nagy jó tett volt, hogy a Nemzeti Adó és Vámhivatal azon nyomban jutalmazni óhajtotta, így hát ma reggel amikor megkaptam az adójóváírásomat – tudniillik súlyosan fogyatékos vagyok – egy laza százezer forinttal többet mutatott az egyenlegem, mint amennyit kellett volna. Ha ezt tudom – száradjon le a hajam – hogy két virslis táskáért két heti fizummal dobnak hátba, hát felmondok bakker és Budapest minden bokorban seftelő hajléktalanjának Michelin csillagos ebédet főzök napi kétszer. Persze az egyik az nem ebéd lenne, mert hát ki az a hülye aki kétszer ebédel egy nap. Meg ehhez lehet, hogy el kéne mennem egy főző tanfolyamra…Na jó ennek az egyenletnek a Marshall-keresztjét még meg kell rágnom picit.

Egyébként igen, biztos észrevettétek a bújtatott információt az iménti karakterhalmaz szénakazlában: súlyosan fogyatékos vagyok. Nem agyilag – az nem új információ – hanem fizikálisan. Ugyanis tejcukor érzékenység kínoz. Vagy ahogy szép orvosi kifejezéssel szoktak illetni: laktózintoleranciában szenvedek. Nyugodtan mondd ki gyorsan egymás után legalább százszor, hogy laktózintolerancia és máris választhatsz egyet te is az államilag támogatott fogyatékosságok listájáról. De mielőtt megtennéd, még olvasd végig amit most írok, mert jön ám érdemi információ is, és nem venném a lelkemre, ha miattam nem fognád fel és elesnél attól a lehetőségtől, hogy kizsákmányold piciny országunkat. Szóval 2009-ben lett egy törvény, amelyben meghatározták, hogy egyes krónikus betegségben (vagyis hát fogyatékosságban, mert egy amputált kart nyelvtanilag ingoványos betegségnek titulálni) szenvedők a személyi jövedelemadójukból visszaigényelhetnek egy csekélyebb összeget. Ráadásul ha 2009 óta ezt nem tették és most ébrednek rá erre – mint én – akkor visszamenőleg is kérhetik a ki nem fizetett juttatásokat. Jó mi? Sajnos “rokikártyát” nem kapok – pedig egyre több a fizető parkoló. De a törvény szerint az, hogy egy kis pohár epres joghurttól keresztbe fosom magam nem jogosít fel arra, hogy ingyen parkoljak. Nem tudják milyen érzés, amikor azon a 30 másodpercen áll vagy bukik a tiszta alsógatyád, amíg parkolóhelyet találsz.

adójutalom hajléktalan étel segítség vicc

Természetesen – mielőtt valaki azzal vádol, hogy szánt szándékkal megkárosítom a hazám – a félreutalt plusz pénzt vissza fogom juttatni az államkasszába. Nyilván nem azért mert parázok, hogy a NAV seggrepacsit fog játszani velem, ha észreveszi valamelyik aktakukac, hogy elbaszták én meg elfelejtettem szólni. Nem! Azért mert becsületes vagyok! Igen, tessék elhinni! Észrevettétek, hogy itt a tavasz (dagad a…) ? Bizony csiripelnek a madarak a fákon, kutyák *sznak az utcákon. Én meg megyek szombaton a Mátrába teljesítmény túrázni. Életemben először. Vajon pingvinléptekkel fogok hazajönni? Úgy is mondhatnám, hogy “mint aki beszart”. Kéne valami lezáró mondatfoszlány ide. Vagy legalább egy tőmondat. Egy szótöredék. Kakaóscsiga….