Nomád túra – második felvonás: Spartacus

Nem akarok senkit információ nélkül hagyni csöppnyi kis életem szösszeneteit illetően, ezért mielőtt belekezdenék A nagy monológba, gyorsan összefoglalom a lényegesebb eseményeket, ami a közel-múlt idősíkján történt. Egyrészt voltunk egy hetet a magyar tenger habjain ringatózva, ittunk bort, ültünk 5 percet a Kisfaludy házban az étlapot nézegetve, aztán sietve távoztunk (800-1200 Ft/dl egy pohár borért? wtf?). Rögtön utána kis pihenőt sem hagyva leteszteltük Magyarország (állítólag) legnagyobb aquaparkját…a mogyoródit. Maradjunk annyiban, hogy ezt majd egy másik bejegyzésben kifejtem nemsokára. Node! Szerdán volt a születésnapom és kaptam Cicámtól egy Walking Dead Edition szülinapi tortát, made by saját kezűleg, liszt, félig-cukor és tejmentesen. El voltam olvadva, vagy hogy is szokták ezt mondani. Úgyhogy én meg festettem neki egy örülős cicát, meg írtam hozzá pár kedves sort névnapja alkalmából. Íme a művek:

Ja és amúgy meg fél éve vagyunk együtt! Ennek örömére elmentünk a hétvégén kettesben a Pilisbe, hogy világot lássunk és sátorozzunk egyet a csillagok alatti kietlenségben. Annak rendje és módja szerint mindent felpakoltunk, meg bepakoltunk és egy finoman talán késői de nem túl elhamarkodott indulást követően már be is húztam a Caddy kézifékjét Pilisszentlászló községháza előtt. Úgy volt tervezve, hogy egy nagyon könnyed sétát követően az Apátkúti-völgyet követve, letérünk balra, majd egy rövidebb emelkedővel felérünk a Nagy László rétre. Ennek kissé keresztbe tett, hogy a kutyának nem hoztam külön ivóvizet, Ice Tea-t meg csak nem adok neki (végül azért kapott egy kicsit másnap), úgyhogy egészen a Kaán forrásig követtük a patakot (mert hát a patakból mindig tudott inni a kis kócos, a forrásnál meg megtöltöttük a kulacsokat). Út közben szembe jött velünk egy a víz által csodálatosan simára koptatott egy darab kőből álló patakmeder és part, amire szinte rá volt írva, hogy gyertek pihenjetek egy kicsit. A nagy melegre való tekintettel engedtünk a hívó szónak és letelepedtünk a köves partszakaszra, hogy belógassuk a lábunkat az amúgy csak káromkodva hitelesen leírható hőmérsékletű vízbe, ami mégis meglepően kellemesnek bizonyult a levegő hasonló mértékű de ellentétes termográfiai vektorral leírható állapotában. De hogy ne legyen ennyire nyugalmas a pihenésünk ez az egész nyilván a patak felé lejtett. Mi meg almát majszoltunk. Amiket éppen nem, azt magunk mellé helyeztük, de hamar rá kellett ébrednünk, hogy ez nem lesz így hosszú életű, hiszen folyton meg akartak lógni szerencsétlen gyümölcsök a patakmeder irányába. Hát én ezt nem hagytam, meg is lett az eredménye. Egy nagyobb lendülettel megkezdett almák után vetődést követően seggig a patakban landoltam, mert nem vettem számításba a nedves kő és az apró élőlények kölcsönhatásából adódó súrlódási együttható csökkenését.

Miután megszáradtam úgy döntöttünk (tem), hogy elég volt a vizes kalandokból induljunk mán el fölfelé. Hamar kiderült azonban, hogy a jelzetlen út – annak ellenére, hogy ugyanolyan széles és lapos – miben tér el a jelzett úttól. Nem nagyon takarítják. A nem egészen 3 km-es emelkedő alatt meg kellett küzdenünk egész csalán erdőkkel, keresztbe borult fák tömkelegével, és természetesen orkokkal is, azok mindig vannak. Életünket kockáztatva jutottunk fel tehát a Jenő kunyhóig, ami az összes jelzett turistaúttól legalábbis kurva messze van, de ennek ellenére meglepően kellemes látványt nyújtott. Egy ritkásabb fennsík közepén található ez a fából és talán vályogból épült házikó, a környékén van tűzrakóhely, padokkal és asztallal, nem messze pedig egy pókhálóval sűrűn benőtt, de használható ejtőaknás légöblítéses mellékhelyiség emeli a szálláshely pompáját. A ház egyébként nyitva van, benn található két ágy, egy sparhelt, polcok és meglehetősen kevés ablak. Télen egy hosszú túra esti pihenőjének tökéletes helyszíne lehet. Mindenesetre nem ácsingóztunk sokáig, mert kezdett közeledni a naplemente és azt már a réten szerettük volna tölteni, így tovább haladtunk fölfelé. Kis vacillálást és kételyek között őrlődést követően azért csak meg lett amit kerestünk, bár nem messze tőle a térképen találtunk még egy nagyobb rétet, de odáig már nem mentünk el. Az általunk igénybe vett füves terület elég nagy, ráadásul az alja egy lejtőn helyezkedik el, így egészen Szlovákiáig ellátni. Sátort felállítottam, rögtönöztem egy gyors vacsorát szalonnából és konzervből a hordozható gázpalackon, majd csillaglesre várva a sátorba vonultunk egy kicsit pihenni.

Az este mindenesetre viccesen telt. Kifeküdtünk egy kis időre nézni a csillagokat, hogy adjunk a romantikának, de sajnos a hold fénye és a tök sötét erdőben motoszkáló állatok zaja némiképp megzavarta ezt az idillt. Még egyszer megpróbáltam kikukkantani, körbevilágítottam a területen, de csak annyit észleltem hogy a lámpa fénye néhány távolban lévő állat szeméből kéken pislákol vissza. Na most egy nagy sötét puszta közepén állva azt látni, hogy a sűrű erdőből kéken világító szempárok merednek rád, nem éppen megnyugtató élmény. Még akkor sem, ha nagyon jól tudod, hogy valószínűleg őzek voltak. Ezzel a tudattal szenderültem álomba és mint a jelen ábra is bizonyítja, túléltem én is meg Anikó is az éjszakát. Másnap reggel egy gyors tojásrántotta és egy még gyorsabb összepakolást követően nekivágtunk a túra legjobban várt és később kiderült legnehezebb és viszonylag elég veszélyes részének: Spartacus ösvény. Azt kell tudni róla, hogy egy eléggé meredek hegyoldal közepén halad az út, alattad-fölötted 80 fokos sziklás meredekség. Ez még magában nem lett volna gond, de ahogy mendegéltünk egyszer csak kerekre nyílt a szemem, mondván wattafakk. Így az út kellős közepén a hegy fogta magát és leomlott. Mármint nem abban a pillanatban amikor odaértünk, hanem már jó pár hónapja, de a lényeg az, hogy az út két fele között egy 15 méter széles nyiladék keletkezett. A kitaposott részekből látszott, hogy fölfelé mászva kerülgették meg az arra tévedt bátor túristák, de 20 kilós hátizsákkal a hátunkon annyira ez nem tűnt egyszerű feladatnak, főleg hogy a kicsit sem vízszintes talaj a szárazság miatt iszonyatosan porlott és csúszott. Egy egyszerűbb logisztikai bravúrt követően azért mind a ketten és a kutya is (ő többször oda-vissza) is átverekedtük magunkat és a táskákat a másik oldalra, hogy ezt követően egy 3-400 méteres szakaszt araszolva tegyünk meg az út csúzsósságának és az alattunk látható távolságnak köszönhetően. Ezt tetézte egy picit, hogy egyre melegebb kezdett lenni, már dél volt mire leértünk a hegyoldalról. Megjegyzem találkoztunk még pár csalánossal lefelé is.

Beérve Pilisszentlászlóra a pokol síkságán keresztül megtaláltuk az első kutat, amit gyorsan igénybe is vettünk. A kutya természetesen nem hazudtolta meg önmagát…inkább belefetrengett a sárba, mintsem ivott volna a neki kitett hideg folyadékból. Végül elértük a kocsit és itthon a hűvös lakásban vészeltük át a nap hátralévő részét. Jövőhéten a Velencei tóra megyünk, de ha nem lesz ennyire meleg biztos fogunk még “nomádolni” mert elképesztően élveztük (megint).