Ars Zenetika Gustus #3: Esti Kornél

Esti KornélÚgy esett, hogy az e-havi száma egyszemélyes kultúrmissziómnak egybe esik egy koncertkritikával is, úgyhogy keresve sem találhatnék jobb alkalmat arra, hogy górcső alá vegyem az Esti Kornél nevű formációt. Be kell valljam kissé nehezebb helyzetben vagyok mint az előző két “megemlékezés” alkalmával, ugyanis most egy olyan együttesről írok, akikről jóval kevesebb információ áll rendelkezésre a világháló elrejtett bugyraiban.

Mindenesetre tegnap a “régi-új” Gödör Klubot választották a csapat új tagjainak bemutatására, ugyanis a korábbi énekest – Nagy Istvánt – lecserélték egy énekesre és egy gitárosra. Bodor Áron egyenlőre úgy néz ki remekül teljesít a mikrofon mögött és Horváth Kristóf ujj-játékára sem lehet panasz, de ne szaladjunk ennyire előre…

Ismét egy olyan zenekart sikerült választanom, amelyre alapvetően még apró általánosítással sem lehetne ráhúzni egyetlen stílust, ezért kénytelen-kelletlen az alternatív jelzőt vagyok muszáj használni. Jó, odabiggyeszthetjük nyugodtan a rock jelzőcskét is utána, hiszen talán abból táplálkozik leginkább. Első személyes találkozásom a zenéjükkel egy Petőfi Rádiós válogatás hallgatása alkalmával volt, amikor a Ki van kint című szerzeményük kissé sanzon dalokra hajazó belépője csendült fel a hangszóróimból. Ebbe a számba azóta is szerelmes vagyok – hogy ilyen költői túlzó metaforával éljek.

A tegnapi koncerten – amiről még később szó fog esni – kimaradt, ám az előző szám mellett számomra a második meghatározó élmény a szintén az Egytől egyig című albumon megjelent Megrántom a zsinórt. Egyrészt zeneileg is tökéletesen megállja a helyét a maga kis 3 akkordra szűkített riffjével, másrészt egyetlen trágár szó nélkül ilyen választékosan kifejezni az evés melléktermékeként képződő salakanyagok ürítésével járó boldogságot és megkönnyebbülést még nem nagyon hallott az ember magyar együttestől. A dal második része némi komolyabb mondanivalót is sejtet magában, de ezt mindenkire rábízom, hogy eldöntse, ennek tulajdonképpen mi köze van az ember természetes testi folyamataihoz.

Egy jó darabig nem is foglalkoztam többet az együttessel, ezt a két számot beillesztettem a saját kis playlistem-be és éltem tovább az életem, míg nem a szemem elé akadt, hogy megjelent egy új lemezük. A Youtube-on szaladtam szembe egész pontosan a Boldogság te kurva, roppant hatásvadász címmel megáldott dallal, ami egyben az album címadó dala is lett. Minden valamire való zenekarnak van egy-egy jól sikerült balladája, szomorúbb hangvételű alkotása, de ez egy nagyon nehéz műfaj. A Vad Fruttik tulajdonképpen csípőből dobálja az olyan számokat, amiben fél percenként felvágja valaki a nyaki artériáit, de egy olyan együttestől akik alapvetően valamivel fiatalabbak, talán nem is volt annyira hányattatott sorsuk mint Likó Marcellnek –  persze erről én mit sem tudok – nagyon nagy teljesítmény egy ennyire jól eltalált szám és muszáj fejet hajtani előtte. Persze lehet, hogy csak engem fogott meg ennyire, de már első hallgatásra is második hallgatás lett belőle, ami ennyire depresszív számoknál nálam ritka.

Szándékosan az új énekessel felvett verziót raktam be az előző számból. Általában nekem az a tapasztalatom, hogy egy énekesváltás a legtöbb zenekar életében nagyon rizikós lépés, és nagy százalékban egy kissé derékba is töri az együttes dinamikáját, hiszen az énekes hangja az ami többek között meghatároz valamit. Ebben az esetben azonban tökéletes választás lett Áron, aki 21 éves kora ellenére (jézusom 4 évvel fiatalabb mint én) olyan orgánummal rendelkezik, hogy azt sok Megaszaros meg Szexfaktoros megirigyelhetné. Egyébként egy hajszálnyit talán az új felvételen a gitárjáték is harmonikusabb és kellemesebb, mint az eredeti studio albumon. Nem tudom, hogy ez talán annak köszönhető, hogy nem az énekes pengeti az egyik hangszer húrjait, hanem külön embert reprezentáltak erre, de mindenesetre nagyon eltalált szám lett, méltó arra hogy egy album névadó dala legyen.

Ezután már nem is jöhetett más, mint a teljes album meghallgatása, ami a zenekar szíves közreműködéséből adódóan megoldható a saját youtube csatornájukon keresztül. Ez egyébként egy pozitív hozzáállás, a jelenlegi trendek már nagyon arra hajaznak, hogy nem a lemezeladásokból lesz bevétele egy-egy csapatnak, hanem a koncertekből és az ingyenesen hozzáférhető számok miatt ezek látogatottsága drasztikusan fog növekedni. Feltéve, hogy jó zenét játszanak, de ez itt most természetesen meg sem kérdőjelezhető.

A Boldogság te kurva című lemez egy az egyben tökéletes lett. A fiúknak sikerült megtalálniuk azt az egyensúlyt, ami az egyedi hangzás, saját stílus megtartása és a popularitás között ad biztos pontot. Ez az első lemezüknél még nem volt érezhető ennyire, azok a számok kevésbé emészthetőek a nagyközönség számára. Ez persze nem von le semmit az értékükből, de az új album egyértelműen egy pozitív lépés volt a rétegzenéből a rendszeres nagy-színpadi előadások felé. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint a Kispál és a Borz búcsúkoncertjén előzenekarként debütáló Esti Kornél és az előttük bulizó megszámlálhatatlan mennyiségű ember. Hát igen, az embernek beindul a lába ha ilyen muzsikát raknak alá:

Eme rövid kis szösszenet eléggé tömören összefoglalja, mi is a helyzet itthon és hogy mi tekereg a frissen végzett egyetemisták huncut kis buksijában: “Itt a kérdés az hogy mikor, hogy meddig érdemes elmerülni a többivel ezen a magyar tengeren?” Sajnos tényleg ez a kérdés, reméljük nem süllyed még annyira ez a hajó. Egyébként a koncert kapcsán bennem merült csak fel az a kérdés, hogy vajon miért határozták el magukat arra, hogy egy jól bevált (vagy talán pont hogy nem?) énekest lecserélnek. Elnézve Nagy Istvánt, nagyon pörög a színpadon, jó hangja van, jó megjelenése, egyértelműen frontember szerepre termett. Talán pont ez volt a probléma? Persze mint mindig valószínűleg itt is a “zenekar többi tagjától eltérő célok” vannak megjelölve. De tulajdonképpen mindegy is, akkor lenne érdemes ezen rágódni, ha nem egy minőségi csere állna itt mögötte.

Természetesen mint minden valamirevaló magyar együttes ők sem kerülhették el a Petőfi rádió Akusztik című műsorában való szereplést. Különös egybeesés, hogy pont tegnap beszélgettünk Zsolti barátommal a KFT együttesről és Laár András egyedi humoráról. Ennek kapcsán megemlítettem, hogy olyan gyöngyszemek is vannak az elhíresült Afrika mellett, mint a Bábu vagy című szerzemény, amit ma meg is találtam az Esti Kornél előadásában.

Hogy egy kicsit beszéljek a tegnapi friss élményekről is sajnos kis negatívumot is kell említenem. Lehet, hogy ez a Gödör és az Akvárium közös múltjából szakad, de a hangosítás egyformán csapnivaló mindkét helyen. Nem tudom, hogy egy-egy ilyen fellépésre a zenekarok mit vagy kit visznek magukkal és mi az vagy ki az amit vagy akit a rendezvény helyszíne biztosít, de hogy a színpad előtt a dobok tiszta hangja mellett valami kis gitárt lehetett hallani az énekből meg egy szót sem értettem az kissé ingoványos. Amikor halkabban énekelt az Áron, akkor a többi hangszertől nem hallottam, amikor hangosabban, akkor meg olyan frekvenciát produkáltak a hangfalak, hogy bedőlt a dobhártyám. Ennek az lett a vége, hogy az amúgy sem túl hosszú koncert végére már élvezhetetlenné vált számomra az egész, mert csak egy nagy sistergő katyvasz volt a zene. És nem a zárt helynek köszönhető ez, mert emlékszem, hogy voltam olyan Paul Gilbert koncerten a színpad előtt csápolva, ahol gyönyörű tisztán szólt minden, annak ellenére, hogy megvolt a hangerő ott is rendesen.

Egyébként az új Gödör Klub helyszínéhez kicsit nehezebb odatalálni, a Király utcában kirakhatnának valami táblát, hogy erre gyere hülye gyerek. Mindegy, ez részletkérdés. Az apróbb technikai kellemetlenségektől eltekintve én meg voltam elégedve a zenekar teljesítményével. Lázár Ágoston és Veres Imre (azt hiszem ő volt a Vintage tremlolós fekete hangszer mögött) beleélése már magában megérte az estét. Ágoston, ha szabad így szemtől szembe beszélnem, minden negatív felhang nélkül mondhatom, hogy egy állat vagy;) Az egész zenekar úgy jó ahogy van, várjuk a minden bizonnyal készülőben lévő új lemezt, immár Áron hangjával….