Nyolc év felfüggesztett igazolvány evésért

Éppen lejárt volna a személyi igazolványom a hetekben, amikor a kutya úgy érezte, hogy az étkező asztalon felejtett pénztárcámat mindenképp orálisan magáévá kell tennie. Sajnos ez nála a “ne fogazz” kifejezés teljes mellőzését jelenti ugyebár, így a kis plasztik kártyára dombornyomott absztrakt alkotás állított szomorú emléket a valaha még személy azonosításra alkalmas kis okmánynak. Hát én bementem az okmányirodába, szépen interneten foglaltam előre időpontot (amivel együtt persze még két embert is fogadtak előttem bőven az időpontom után, akik akkor érkeztek, de én egy türelmes ember vagyok..kunc kunc). Na végre aranyos női hang szólítja a nevemet (mert a IV. kerületi okmányirodában ilyen automata felolvasó rendszerre is van pénz, bizony). Ahogy szép lassan sétáltam a fával burkolt kis boxok mellett kirajzolódott a négyes ablak mögött engem váró….izé. Olyan mértékű kiszedett szemöldök bámult rám vissza agresszív tekintetével, hogy nem is tudtam elsőre hova tenni, attól féltem megharap. Hatvanas éveiben járó karácsonyi csomagoló papírról mintázott blézert viselő, a feje tetejéig érő festett szemöldökű élő képződmény volt az ügyintéző. Az volt a legszebb, hogy úgy mosolygott ahogy mások az anyjuk temetésén csinálnak, amikor közöltem, hogy elhagytam a személyi igazolványomat konkrétan meghatározhatatlan érzelmeket sugárzott ork-szülte pofázmánya. Az orrát díszítő kitüremkedés minimum egy töppedt-iker-szarkóma volt, de nem voltam biztos benne vajon a dudor beszél hozzám, vagy a nő. Ennyi elég is lesz a gonoszkodásból mára. Nagy nehezen elmagyaráztam, hogy egy plasztik kártyát nem olyan nehéz elveszteni és ezért nincs meg, de hát hogy van-e róla jegyzőkönyvem. Valóban legközelebb aláíratom a kutyával, hogy ismerje el, hogy megette. Végül írtunk egy jegyzőkönyvet, amiből két példányt aláírtam, egyet meg odarakott elém:

– Ez az enyém?
– Igen, az az ön példánya.

én magam arckép igazolvány okmányirodaNyúlnék a papírért, de olyan sebességgel csapott rá, mintha ehető lenne és oda akarná adni az orrán fészkelő kis parazitalénynek: “Majd odaadom, még kell nekem”. Rikácsolta…de akkor mégis miért rakta ki elém? Sosem fogom megtudni. Végül elkísért egy külön kis szobába, ahol készített egy gyönyörű fotót rólam, ezt itt jobb oldalt. Minimum 8 év felfüggesztett, de lehet hogy 12 letöltendő, így most képről nehéz eldönteni. Mindenesetre Zsolti jogosítványképét azért szerencsére túlszárnyalja. Nem baj, az is lejár egyszer…már csak három év. Végül szépen aláírtam mindent és könnyes búcsút vettem a kedves kis bibircsóktól, meg a nénitől is és elmentem dolgozni. Majd miután még nem ittam kávét, kínzó fejfájással és fáradtsággal az ölemben húztam le egy újabb munkanapot. Nektek hogy telt a hétfő?