A Lüktető tarkó estéje

Az a legnagyobb probléma ezzel a kétnyelvű bloggolással kapcsolatban, hogy ha ilyen sűrűséggel ejtek meg friss ropogós bejegyzéseket, mint például az elmúlt napokban, akkor nincs energiám és időm ugyanezzel az elánnal le is fordítani őket. Ennek pedig az a folyománya, hogy ahelyett hogy haladnék a tartalom anglikán jellegű átemelésével, inkább pont hogy csak nő az elvégzendő fordítás mérete. Persze azzal, hogy ezt itt barokk körmondatokban kifejezem még inkább növelem. Be is fejezem. Tegnap este olyan mértékű fejfájás kerített hatalmába, hogy majdnem felkeltem a kanapéról és csivitelve szárnyaltam körbe koponyám képzeletbeli Szaturnusz-gyűrűjét, mint megannyi pillangószerű hörcsöglény hajnal kettőkor. Ennek annyi értelme sem volt, mint amennyi gondolatot ki tudtam volna tegnap passzírozni magamból ilyen állapotban.

hangover

Ilyen állapotban döntöttem úgy hogy elkezdem nézni a The Hunger Games című mozgókép-kulturális alkotást. Rossz döntés volt. Rengeteg tarkótájékon lüktető perccel később amikor ránéztem kíváncsiságból a Media Player kis állapotjelző sávjára és megláttam, hogy még csillió-rengeteg perc van hátra és eddig sem sokat fogtam fel az egészből, rájöttem, hogy én most ezt nem fogom végignézni. Pedig jó film. Most meg itt ülök egy kávéval az agyamban és arra gondolok, hogy lehetne már este. Mert akkor már nem itt ülnék hanem a Zöld Pardon fából tákolt padlóját koptatnám a Kiscsillag koncerten. Nézd már megint sikerült egy átlagos blog bejegyzést írnom, ami csak rólam szól. Ilyen is van…