Jönnek a Hold Nácik

Rengeteg jó filmet láttam már. Rengeteg rossz filmet láttam már. Rengeteg elgondolkodtató filmet láttam már. Rengeteg szórakoztató filmet láttam már. De ilyet láttam már? Nem! Timo Vuorensola Iron Sky című agymenése egyszerre totálisan bizarr elmebeteg paródia, mérsékelten látványos sci-fi akció, némi mondanivaló is megbúvik a háttérben és úgy ahogy van szórakoztató. Természetesen ha valaki úgy ül le megnézni, hogy most valami elképesztően komoly, Hitchcockot megszégyenítő sci-fi thrillert fog látni, annak csalódás lesz, de ennek a filmnek nem is ez az erőssége, nem az a célja, hogy egy filmtörténetileg tökéletes műremeket példázzon. Ennek ellenére mégis egy meghatározó darab lesz ha engem kérdeznek arról, mely filmeket szeretnék még párszor megnézni.

Nem lövök le egyetlen poént sem és még csak spoiler alertet sem kell bejelentenem ahhoz, hogy leírjam nagyjából miről is szól a film, mert nem a nyers történet adja a lényeget. A sztori 2018-ban játszódik, a nyitó képsorokban végig kísérhetjük egy amerikai űrhajó sikeres landolását a holdon. Az első pár percben nyilvánvalóvá válik, hogy vígjátékról/paródiáról van szó. A leszállóegység legénységét támadás éri és egyiküket foglyul ejti egy csapat horogkeresztet viselő szkafanderes, szimatszatyros fószer. Nagyjából itt ki is derül mi a szitu: A II. világháborúban amikor a náciknak már szarul állt a szénájuk, fogták magukat és átköltöztették az egész pereputtyot a Hold sötét oldalára, hogy a megfelelő alkalomra várva valamikor diadalmasan visszatérjenek és lerohanják a Földet. Természetesen a “Hold-náciknak” semmi fogalmuk nincs arról, hogy közben a Földön mi történt, igazából legtöbbjüknek az egész náci eszméről sincs teljes képük.
A film tele van vicces utalásokkal és kifigurázásokkal kezdve a sztereotípikus árja képpel, az ENSZ és a mai világrendben uralkodó kapzsi és önző vezetőkön át egészen az Észak-Kóreai diktatúra abszurdizmusáig. Végigkövethetjük, ahogyan egy árjaként nevelt nő szép lassan felismeri, hogy rossz példát követ és a világ valójában közel sem olyan, mint ahogy azt a náci eszmékből megismerte. Emelett én felfedezni véltem egy-két ismertebb film vagy sorozat felé tett kikacsintást is: például az amerikai űrhajó  belső kialakítása és az elnöki tanácstagból lett kapitány egyenruhája egy az egyben Star Trek hangulatot idéz.

A látványvilág még a kicsit 3-4 évvel ezelőtti minőséget idéző CGI-k ellenére is tökéletes, a Steampunk náci bázis és az 1945-ben ragadt német divatirányzat egyszerűen lenyűgöző. Julia Dietze amellett, hogy szerintem szépen alakítja a naiv náci kislányt aki csalódik mindenben amit eddig hitt, még mellesleg jól is néz ki a fehér harisnyakötővel megfogatott csipkés nejlon harisnyában. Külön kiemelném, hogy Vuorensola nem esett abba a hibába, amibe az amerikai rendezők többsége, hogy csak egy-egy mondat erejéig érzékelteti a nézővel, hogy aki most megszólalt ő bizony nem angol. Itt aki német az németül beszél. Méghozzá szépen, angol akcentus nélkül. (Ami vicces, hogy ez alól kivételt képez az aktuális Führert játszó Udo Kier). Éppen ezért fogalmam nincs milyen lehet szinkronosan, de biztos, hogy nem is akarom megtudni.

Persze az egész tele van logikai bukfencekkel is és olyan tudományos, technikai vagy történelmi hibákkal amik némiképp visszakompenzálják az eddig elmondottakat, de mivel egy paródiáról beszélünk ez úgy érzem bocsánatos bűn. Mindent összegezve szerintem megérte azt pár millió dollár adományt, amelyet a filmre kíváncsi mozi őrültek dobtak össze a rendezőnek, amikor elfogyott pénze, számomra tökéletes szórakozást nyújtott és biztos, hogy meg fogom nézni még egyszer. Mindenkinek csak ajánlani tudom…