A magyar kubai ritmus…

Hatalmas elismeréssel és ámulattal vegyes áhítattal, teljesen elalélva, lábai előtt heverve adózom VV Cristofel tehetségének. Nem készített még az egész világon senki hivatalos videoklippet, akinek még auto-tune-al vagy komoly hangtechnikai ismeretekkel sem lehetett hangot kreálni a ritmustalan és hamis nyavajgásából. Ez az igazi tehetség. Ha mindez nem lenne elég, akkor a pofánkba kapunk még egy pantomim művészt megszégyenítő affektálós grimaszpakkot és egy láthatóan lefizetett lányadagot, akiknek az arcukra van írva, hogy ingyen még véletlenül sem tapiznák a “kubai macsó” csodálatos mellizmait, mert fizikai fájdalommal járhat ilyen alacsony értelmi szinttel rendelkező személy aurájában tartózkodni. Alapjáraton úgy kalimpál néha mint egy komoly kábítószerproblémákkal küzdő csimpánz aki második napját tölti az elvonón, de hogy a szexy-nek szánt csücsörítéses szűk szemű grimasza is inkább hasonlít egy majomra azt már egy leheletnyit soknak éreztem. Mindezt tetézi még egy igénytelen végig egy hangfekvésben nyikorgó legalja szintipop aláfestés, amitől végkép azaz érzése az embernek, hogy Lakatos Ráfáelkét odaültették a család egyetlen 10 éves 20 ezer forintos szintetizátora elé, hogy nyomassál valami menőt Cristofelkének. Elpazaroltam 3 percet az életemből rövid távon, de lehet hogy több évet is a későbbiekben a klipp hatására elinduló folyamatok által bekövetkező lassú mentális leépülés miatt. Éppen ezért szeretném veletek is megosztani kicsiny országunk eme csodálatos gyöngyszemét (nem tudtam eldönteni, hogy érdemes-e a zene kategóriába raknom a bejegyzést, vagy inkább az omájgád-ba kellett volna):