Gran Torino

Mostanában ritkán ülök le egy-egy értelmesebb filmet megnézni, inkább sorozatot bámulok, vagy valami eszetlen nagy marhaságot. Nem nehéz, mert a mai filmek nagy részére illik a kategória. Az “online videotékában” találtam pár hete Clint Eastwood főszereplésével a Gran Torino című filmet. Nehézkesen vettem rá magam, hogy hanyatt dőljek a kanapén és elkezdjem nézni, de végül azért sikerült, ha már 13 Gb-ot lefoglal a merevlemezemből, ne tegye hiába.

A film erősen indít, már rögtön a legelején a pofánkba kapjuk a jó hangulatot. A kezdő képsorokon megtudjuk, hogy a főszereplő Walt (Eastwood) felesége meghalt, ő pedig roppant bosszús amiatt, hogy most az egész család rajta fog élősködni a tor alatt. Tulajdonképpen a film egy aprólékosan kidolgozott jellemrajz és társadalmi kritika is egyben. Egy ember saját személyiségének elnyomása mellett éli le a teljes életét és végig nézhetjük ahogy a megtört háborús veterán saját tetteinek súlya alól az “ellenségeinek” segítségével mászik ki. Eastwood remek színész és száz százalékosan alakítja Waltot. Minden egyes megszólalásának súlya van, szinte átérezzük min mehetett keresztül és miért utál maga körül mindenkit. Tulajdonképpen saját magát utálja csak egy álarc mögé bújik. Erre a szomszédjában élő koreai kislány és családja döbbenti rá, illetve az ő hatásukra szembesül saját magával. Megpróbálja jóvá tenni bűneit, hogy többé ne nyomják a lelkét, de ehhez valami nagy tettet kell végrehajtania.

clint eastwood a gran torino című filmben

A film a maga visszafogott tempójában sem kelti azt az érzetet, hogy vontatott lenne, vagy “jaj mikor lesz már vége”. Egy kicsit sem görbe tükröt állít a különböző generációk és különböző kultúrák egymás közötti konfliktus helyzeteire, azok megoldhatóságára és egyáltalán az egymás közötti kommunikáció problémáira. Ennek eszközéül nem is lehetne tökéletesebb személyt használni, mint egy megtört, de szívós nacionalista öregembert, aki érzelmektől teljesen elbarikádozott életének nagy részét egy hintaszékben tölti sörözve, vagy éppen a saját maga által összerakott 1972-es Ford Gran Torinoját fényezgeti a homlokzaton díszelgő óriásplakát méretű amerikai zászló alatt, miközben mindkét szomszédja valahonnan a távol-keletről emigrált az egyesült államokba.

Az apró jól elhelyezett poénok csak életszerűbbé, még átélhetőbbé teszik a történetet, miközben a végkifejlet felé haladva, ahogy egyre jobban ismerjük meg a főszereplő előéletét és érzéseit, végig egy fokozatosan sötétedő hangulat keríti a nézőt magába. És mindezt úgy mondom, hogy egyébként általában nem szeretem a drámákat, mert lehangolnak, de ez a film azzal együtt is, hogy nincs a végén happy and, nagyon jó élményt nyújtott és csak ajánlani tudom. Így utólag belegondolva hozzáírnám ezt is a kötelező tananyaghoz a Requiem egy álomért és az Amerikai História X-el egyetemben. Megjegyzem azért a három közül a Gran Torino nyújtja a legkönnyedebb szórakozást, de az önismeret fontosságának felismerésére és a rasszizmus értelmetlenségének bizonyítására tökéletes oktatóanyag. Aki eddig nem tette, javaslom szánjon rá két órát az életéből.

gran torino plakát

Gran Torino  
100%