Paradoxon és a bőr novellája.

Már 5 éve írok blogot és mindig vannak olyan periódusok, amikor úgy nincs kedvem hozzá nyúlni. Ilyenkor volt már, hogy szüneteltettem, volt már hogy teljesen meg is szüntettem (utóbbi eredménye lett ez a blog). Amikor van, akkor nincs kedvem írni. Amikor nincs akkor hiányzik az írás. Ez elég sok mindennel így van és ez fos. Vagy foscsi. Ahogy tetszik. Egyébként, hogy egy kicsit adjunk a napló formai részének is írok egy kicsit magamról. Lassan elkészül a lakásom.

Tegnap a fürdőszoba fugázásától annyira kiszáradt a kezem, hogy ahogy rákentem este a kézkrémet, azt a bőröm olyan sebességgel szívta be, hogy a hirtelen nyomáskülönbség miatt behorpadt a tenyerem. Szabályosan szublimált a krém a kezemről. Hallottam a kis hámsejtek kiáltásait a kutyám lihegésével keveredve az éjszaka csendjében: még-még, krémet, drágaszág! Közben libasorban meneteltek a miniatűr Grand Canyon-ban, ami a kézfejemen keletkezett elhalt társaikból. Olyan volt mint egy megkopott háborús fénykép, ahol a hullák tetemén már az új hatalom lábnyomai tapossák a földet: itt márpedig sivatag lesz. Az újszülöttek csendben sírnak csak fel, hiszen a víz hiányától nem jön hang piciny “hámtorkukra”. Az egész táj vöröslik a vértől…

Ez így mára elég is lesz szerintem. Még befejezés-képpen had osszam meg veletek egyik kedvenc együttesem általam valamiért elfeledett számát, amelyet mostanában újra-felfedeztem: Metallica – I disappear.