Egy koncertélmény emlékére

Tegnap nemzeti metál ünnep volt, a levegő izzott az erősítők elektromos kisugárzásától, gitárhúrok pendültek minden szívbillentyű csapásra és a városon eluralkodott az érzés, hogy igen, tizenegy év után ismét jönnek a “Bábok mesterei”. Olyan érzés volt számomra ez az egész, mint mikor a kisgyerek nagyon vágyik már egy dömperre és hosszú éveket kell várnia rá, de végül megkapja. Az a boldogság leírhatatlan, amikor ott állsz a tomboló tömeg közepén és a régóta várt mellkasrengető dobok belehasítanak a levegőbe, hogy szétzúzzák a máskor oly csendes Erzsébetváros sötét éjszakáját. Ez a Metallica Death Magnetic Tour 2010 Budapest!

Hétkor érkeztünk meg a bejárathoz, hogy kisebb sorban állás után belekeveredjünk a sör és cigaretta szagú izgatott tömeg morajába. Nem kellett sokat várnunk, pár percen belül megjelent egy derékig-hajú gyerek gitárral a vállán, hogy egy kiadós félórát hörögjön a színpadon. Ők voltak állítólag a <em>High on Fire</em>. Hörgős is volt, a hangosítás is szar volt, legtöbben nem is ismerték őket, meg egyébként sem ezért jöttünk ide, szóval gyakorlatilag nagyjából magukat szórakoztatták. Pár marihuana szagú percel később, miután a hangszereket el majd egy újabb adagot visszaszállították, megjelent a dán Volbeat zenekar mint második “fluffer”, de ők sem igazán adták át a hangulatot, inkább csak még jobban felbőszítették a Metallica-ra váró tömeget. Azért tegyük hozzá, hogy a kissé rockabilly-s stílust játszó dánok  fényévekkel jobbak voltak a High on Fire-nél.

Kilenc körül már azért ideje lett volna felcsendülnie Ennio Morriconénak, de erre negyed tízig várnunk kellett, míg nem egyszer csak megjelent a kivetítőn Eli Wallach, amint a temetőben botorkál és igen, ez már az Ecstasy of Gold. A tömeg egyetlen nagy homogén masszaként folyt előre és beindult a buli. Sajnos két szám leforgása alatt ez alábbhagyott, mert a sok díszfasz nem értette minek lökdösődni meg ugrálni, így mivel a legtöbben anyáztak a másikra, hogy nyugodjon le, a pogó hangulat alább maradt sajnos. Ennek eredményeképpen néhány számot leszámítva szolid ugribugrival és énekléssel telt el a koncert. Persze voltak akiknek a fején landolt pár pohár sör, de az ilyenkor belefér. Az első pár “klasszikus” szám után (Creeping Death, From Whom Bell Tolls, Through the Never, Harvester of Sorrow, Fade to Black, Blackened) megszólalt az új album a húrok között. Sajnos a számok hossza miatt egymás után hármat lejátszva egy kicsit lelohasztotta a hangulatot (főleg mert sokan még leragadtak a Master of Puppets albumnál). Szerencsére a Sad But True ismét felvillanyozta a népeket.és habár csak kis időre, de ismét beindult a zúzással kötelezően együtt járó lökdösődés. Gyakorlatilag endorfin folyóban úsztam, szét tudtam volna robbanni az örömtől, hogy őket itt és ilyen közel…Mester, taníts. A végére maradt még egy rakás régebbi szám, valamint a Day that Never Comes, ami az egyetlen olyan  alkotás az új albumon, amitől kiráz a hideg és akárhányszor meg tudnám hallgatni. Egy adag Master of Puppets, Enter Sandman, no meg természetesen Nothing Else Matters után  ráadásban pengető esőt kaptunk (amiből sajnos csak a kiemelt állóhelyek felé jutott), és a végére még egy Seek and Destroy-t, meg egy igazi zúzós thrash számot a Motorbreath-t.

Voltam már más nagy zenekar koncertjén is, és habár a hangosítás itt is hagyott némi kívánni valót maga után, csalódottan távoztam a Puskás stadionból. Csalódott voltam, mert csak alig két és fél órás volt a koncert és igaz, hogy az 5 órás állás-ugrabugra kombótól kissé éreztem már a térdemet, de még maradtam volna. Lars Ulrich biztosította a “Metallica Family”-t, hogy nem kell megint tizenegy évet várnunk arra, hogy újra lássuk őket. Hát remélem igazat beszélt. Még mindig libabőrös vagyok és lélekben ott ugrálok a tömegben, hatalmas érzés.