Dölöngélő dőre öreg

Minden második hónapban megtapasztalom a BKV-n való utazás csodálatos örömeit. Az esőben buszra menekülő csövesek hugyszag és kiömlött tablettásbor elegyének orrfacsaró élményét, a vezetni nem tudó fullgáz-padlófék elven vezető sofőrök tehetségét és még sok mindent. Szombaton például úgy gondoltam leadom a szakdogámat, mert hát pénteken volt a határidő és mostmár lehet kéne. Ennek okán felszálltam a 70-es trollira (ami lehet hogy egy L-el írandó) és a tömegben helyet fészkeltem magamnak. A közel 10 megálló alatt, amíg volt szerencsém a járművön tartozkodnom, megközelítőleg három és fél darab hetven éves néni arca integrálódott a jármű műanyag padlózatába, melyet kiegészített még két vagy három erőművész ambíciókkal megáldott bácsika, akik minden indulásnál valamelyik utas ölében kötöttek ki. Persze lehet ismerkedni próbáltak, hetven fölött már minden trükköt be kell vetni ha egy fincsi meleg “odúra” vágynak. Én azért inkább mégis azt hiszem, hogy csak nem bírtak megkapaszkodni. Ezzel eddig persze semmi probléma nem várhatja el az ember egy meggörnyedt öregembertől, hogy a combizma puszta befeszítésével szaggassa le magáról a feszülős tangát. Na de miért kel fel a jól bemelegített ülőhelyéről 3 megállóval azelőtt, hogy leszállna? Ezt talán csak Zeusz himself tudná megmondani, de talán még ő sem. Az eddig felsorolt összes halálközeli élőlény azért lejtett hatfelvonásos balettáncot dupla csukamozdulattal, mert félt hogy nem fog tudni leszállni időben és már két évvel hamarabb felkelt és odatotyorgott az ajtóhoz, az amúgy szinte tök üres buszon, ahol rajtuk, egy pár suhancon és rajtam kívül senki nem lézengett. Ez körülbelül annyira értelmes mint, hogy nyáron a csillió fokos melegben minden nyugdíjas délben indul el megvenni a tíz deka parizert a kis kenyérkéjéhez. Aztán meg csodálkoznak, hogy mennyien kapnak szívbajt meg hőgutát.