Depi ömleny

Mostanában úgy érzem egyedül vagyok az univerzumban a barátnőmmel és a családommal, és magányosan repkedünk a nagy semmiben. Napközben dolgozok, amikor minden ismerősöm alszik vagy eszik vagy épp bulizik, esetleg egyéb jópofa elfoglaltságot űz. Mindenki mindenkivel jólérzi magát, amikor meg időm lenne hogy valakivel lógjak, akkor is mindenki mással lóg. Egyedül érzem magam, úgyérzem nincs senki aki olyan nekem, akivel bármikor lóghatok. Nem is olyan egyszerű megfogalmazni hogy most mit érzek. Olyan mint a magány. De mégsem az, hisz van párom, akit nagyon szeretek és mindent megkapok tőle. De valami hiányzik. Barátok. Tudom, vannak akik annak érzik magukat. Vannak akiket énis annak érzek. Még. De egyre távolabbinak tűnik mindenki akit ismerek. És ez ilyesztő. Megijedek attól, hogy ha találkozom bárkivel nincs miről beszélni, nincs közös téma, de még a közös hang sincs meg. Az emberek megragadnak egy szinten és a szintek eltávolodnak egymástól. Vagy én ragadtam meg, nem tudom. Lehet, hogy én vagyok gyerekes és mindenki más föntről néz le rám és röhög rajtam. Most is miközben ezt a bejegyzést olvassa.

A világ egyre komorabb lesz. Mindenki rohan, senki nem ér rá, mert a megélhetéshez napi 25 órát kell robotolni. Ettől az emberek feszültek lesznek. Akikre számíthatsz, a családod. Ők is egyre feszültebbek. Nincs pénz, vagy legalábbis egyre kevesebb. Az apokalipszisre váró magányos féreg egy barlangban gubbasztva várja, hogy eljöjjön a világ vége. Így érzem most magam. Persze ez is csak átmeneti, hisz ahogy jön a hétvége és a barátnőmmel lehetek, ez mind nem érdekel. Pedig érdekelhetne. Régen a hétvége a barátokról szólt és a barátnőmről. Együtt. Hiányoznak a barátok.

A fenti sorokat senki ne vegye magára, mert tisztában vagyok vele h senki nem tehet róla, vagy ha igen akkor biztos nem szándékos, de kezdek kicsit magamba fordulni. Nem akarok senkit vádolni vagy ilyesmi, pusztán szarul érzem magam és leírom az érzéseimet, mert ez egy blog és erre való. Azt meg magasról leszarom, ha valaki elítél ezért.