A Sötétség leple alatt

A mai droid én magam vagyok – kezdhetném mint Tomcat. Az egész úgy kezdődött, hogy elindultam a Nyugati Pályaudvar hatalmas tetőszerkezete alatt, hogy felszálljak a Monorra induló vonatra. Persze, ez nem sikerült, mert a 19:50-es vonat épp az orrom előtt szánkázott el a síneken a messzeségbe. Minden órában 2-3 vonat indul, de persze 19:50 és 20:50 között egy sem. Elővettem hát egy üveg sört és komótosan megiszogattam, majd 20:50-kor elindultam Monor felé. A vonat pont az utolsó busz indulása előtt 2 perccel ért be, így rohanhattam egyet. Ekkor már este tíz óra volt és sötét. A buszról írtam egy SMS-t Babócámnak, hogy jöjjön már ki elém a megállóba, mert nem tudom hol kell majd leszállni. A biztonság kedvéért, azért megkértem két tatát, hogy ugyan szóljanak már rám amikor jelezzek. Mentünk mendegéltünk a sötét országúton, amikor az egyik tata felkiált, hogy MOST! jelezzek. Gyorsan megnyomtam a gombot – satufék, ajtó kinyit, én leszállok, busz elmegy. Körülnéztem és megfogalmazódott a fejemben egy gondolat: Hol a picsában vagyok?

Éjjel negyed tizenegykor a kivilágítatlan országúton, a puszta közepén ahol még autó is ritkán jár nem épp felemelő érzés sétálni. Kiderült ugyanis számomra, hogy még marha messze vagyok a falutól és lesz egy kis sétám. Magamban kissé elátkoztam a két öreg faszt…de persze én vagyok a hülye, mert hiába van sötét és nem nagyon látni ki a buszból, az azért eszembe juthatott volna, hogy a faluban van közvilágítás, és az azért csak látszik. Így jártam. Végül is épségben megérkeztem Törpillámhoz és jó volt a hétvége. Legalább volt benne egy kis kaland is.