Kerék(be) törés

Békésen ébredezem még az iroda reggeli félhomályában, miközben kedélyesen beszélgetek egyik kolléganőmmel amikor hiss és puff. Félelmetes milyen bárgyúk tudnak lenni az emberek. Egy fekete volkswagen transporter a két sávos utcában kielőzi a sort. Mindennapos. Szembe már jön a kis fekete matiz. Mindennapos. A kisbuszt nem engedik vissza. Mindennapos. A két kocsi a végsőkig hisz benne, hogy az ütközés valami oknál fogva elmarad és az utolsó 1 méteren kezdenek el fékezni. Mindennapos. Frontális puszi. Mindennapos sajnos. Ennél már csak az volt szebb ami pár éve télen történt.

A helyszín egy parkolóutca, ahol két kocsi nem fér el egymás mellett, ennek ellenére kétirányú. Egyik oldalról befordul egy nagy merdzsó, a volánnál szőke picsa, ránézésre érezni a sánell kölni illatát. Szembe vele épp kanyarodik a gépjármű gyártás apró csodája a Fiat 126 (azaz a kispolszki). Benne szintén egy szőke, ámde korántsem annyira gazdag kinézetű madárivadék (liba). Tanultuk kresz-ből a kölcsönös bizalom elvét amire azt az instrukciót kaptuk, ha életben akarunk maradni az utakon, gyorsan felejtsük el. Na ez két okostojás nőnemű humanoid nem hogy nem felejtette el, még túl is értelmezte. Annyira bíztak abban, hogy a másik fékezni fog, hogy egyetlen centiméternyi fékút nélkül szépen egymásba gurultak. Egy kormánymozdulat, vagy egy kis energia a láb gázról a fékpedálra való átrakásához nem sok, annyit nem tettek. Aztán persze kiszálltak egymást oltani. Kár, hogy nem 160 km/h-nál csinálták meg ugyanezt. Esélyesek lettek volna Darwin-díjra.