Sínen vagyunk…

Volt már helyzet, amikor olyan történt velem, ami után azt éreztem “bazze akár meg is halhattam volna”. Ilyen volt például az, amikor egy ismeretlen tájról tartottam hazafelé vonattal (illetve nem ismeretlen csak már nem emlékszem honnan) és az Újpesti állomásra futott be fémkerekű járművem. Én azzal a lendülettel ahogy a kocsi megállt leugrottam róla, majd megilletődve konstatáltam, hogy a kettes vágány sínpárjának kellős közepén fogtam földet. Akkor így átfutott rajtam, hogy mi lett volna, ha most ott pont jön egy másik vonat. Úgy érzem elég kellemetlen véget ért volna jelentéktelen kis életem.

Ma reggel a telep végében rendőrautók gyülekeztek, én értetlenül néztem az eseményeket. A vonatok szokatlanul lassan közelítettek a Rákosrendezői állomáshoz, engem mégse kezdett érdekelni mi történt, nem számítottam semmi jelentőségteljesre. Aztán a főnököm tájékoztatott róla, hogy egy embert halálra gázolt a vonat. Szerencsétlent eltalálta a Vácról jövő gyors, ami átlökte a másik vágányra, ahol telibe trafálta a Szobra menő szerelvény. Ilyenkor van az, hogy van egy pillanat, amikor úgy érzed megúsztad, egy pillanat amikor minden fájdalmad ellenére végtelenül boldog vagy és amikor ennek a pillanatnak vége, mindennek vége. A fény kialszik és a túlélést felváltja a halál. Tegnap egy tehervonat ütközött személyvonattal, az egyik mozdonyvezető meghalt. El kéne gondolkodni azon, hogy gyalog járjunk, sok ez a technika nekünk….