Áruszállítás Budapesten

Visszatérvén a bloggolás régi rögös göröngyeire elmesélném tömören, hogy milyen értelmes és kedves emberekkel találkozhat az ember ha napközben sokat ücsörög egy kistehergépjármű volánja mögött a belvárosban. Sokan már hallhatták a sztorit, de azért én mégis leírom a kedves olvasóimnak.

Történt egyszer egy gyönyörű, verőfényes – múlt csütörtöki – napon, hogy használt ruhát szállítottam a cégem boltjaiba. Itt jegyezném meg az értetleneknek, hogy a cégeim által alkotott csoda komplexum a cégjegyzékbe bejegyezhető összes tevékenységi körnek legalább a felét birtokolja, így használt ruhát is értékesíthet. Visszakanyarodva a szállításra vegyük sorba a megállókat. Duna Plaza – itt semmi extra nem történt, csak én tévedtem el egy kissé a kereskedelmi parkolóban, de ez részletkérdés.

A következő állomás az Arany János utca. Hely szűkében ráhúzódok jobbra a parkoló kocsisorra, kiteszem az elakadásjelzőt, behúzom a kéziféket, majd egy kellemes dudáló hangra leszek figyelmes a hátam mögött. Egy nyanya, piros corsa-ban vagy suzukiban már nem emlékszem nyomja a zajgenerátort ezerrel. Kérdőn nézek rá, hogy tulajdonképpen mi a panasza. Mutatja, hogy nem fér el, holott egy kibaszott Boeing is leszállhatna mellettem. Végül sikerült meggyőznöm hogy elfér, de azért egy buta fejet még vágott felém, amihez hasonlóval még találkoztam a nap folyamán. Fojtatván utamat a Lehel utca felé – persze a sok rohadék egyirányú utcában eltévedtem és fél órát kacsáztam mire vissza keveredtem a Bajcsy-ra – az egyik kereszteződésnél kábé fél méternyire ráálltam véletlenül a zebrára. Odajön mellém egy turista gyerekkel, majd elkezd dadogni valami érthetetlen nyelven – lehet hogy angolul:) – majd mikor arra irányuló testmozdulatot tettem, hogy nem értem mit mond, benyögte hogy “dögölj meg”, mindezt szinte már érthető magyar kiejtéssel, majd kapom a már ismert buta nézést. No mindegy gondoltam, egy nap több hülye csak nem talál meg.

Thököly-Dózsa sarka – Hetes busz megállója. Fel lehet állni a megállóba úgy hogy a busz még simán elférjen és én meg is tettem. De persze a buszvezető egy tar paraszt aki megáll mögöttem és elkezdi nyomni a kürtgombot. Jól nevelt városi gyerek lévén megtettem a szükséges lépéseket: vészvillogó ki, kézifék ki, motor be, sebesség éééés….ajtó kinyit? mi a fasz? Szupernagyi áll mellettem és ideges tekintettel bámul a képembe, hogy majd ő megmenti az emberiséget a magamfajta bunkó tetvektől. El is kezdi: “Mennyen má’ innen, há’ nem tud bejönni a busz a megállóba, há’ mit képzel maga, a szegény nyugdíjasok mennének haza….blablabla”. Belefojtottam a szót és udvariasan kérdés tárgyává tettem az elindulásom realitását a nyitott ajtó és a mellettem álló emberi lény függvényében. Ismét megkaptam a buta arcot majd végre becsukhattam az ajtót és arrébb gurulhattam.

Ezek után végre mehettem vissza a kellemes telephelyre ahol a légkondicionált iroda kulcsra zárásával kiküszöböltem minden nemű IQ szegény életforma behatolását.  A hétvégém beszámolóját azt hiszem holnapra hagyom, mert már így is túl sokat írtam, nehogy megerőltessék magukat a szegény olvasók, hogy ilyen hosszan kell bámulniuk a jó esetben sugárzásmentes TFT monitorukat…