Közlekedés Budapesten

Az emberek a villamoson című telenovella rendszeres nézői érdekes képekkel gazdagodva térhetnek be munkahelyükre, vagy épp megfelelően légkondícionált otthonukba. Az időpont reggel kilenc, helyszín az egyes számú villamos Lágymányosi híd felé tartó járata. Tervrajzokért küldtek el a világ másik pontjára és olyan szerencsém volt, hogy alanya lehettem a nyugdíjasok követhetetlenül idegesítő megnyilvánulásainak. Kezdjük ott, hogy plusz harminc-nagyon sok fokban miért rushol keresztül a városon, nyolcvankilós szakadjmeg-szatyorral nyugdíjas mamókák csordája? Nem tudják, hogy az ő korukban ez a hőmérséklet korántsem nevezhető egészségesnek? Lehet, hogy ez váltja ki belőlük a következőt: a kocsi amibe szálltam nagyjából üres lévén, leültem egy nekem szimpatikus ülőhelyre. Ezen felháborodva, felpattant egy akciónyanya a kocsi túlsó végében, és a sétabotját maga után lengetve megindult hatalmas sebességgel irányomba, majd tüntetőleg megállt mellettem. Megjegyzem körülöttem négy szabad hely volt és ez a túlfűtött-nyugdíjas palánta is ült mielőtt mellém telepedett. Egy ideig álldogált mellettem, majd mikor valószínűleg rájött, hogy nem nagyon érdekel, megszólalt.

– Fiam, nem gondolja, hogy át kéne adnia a helyét?

Itt megfordult a fejemben, hogy most nagyon bunkó leszek és azt válaszolom spontán, hogy ne, de inkább maradtam az udvarias formuláknál:

– Asszonyom, nekem úgy tűnik, hogy rengeteg szabad hely van még

 

-Ne feleseljem velem – jött gyors válasz.

 

Nem feleselek, csak a tényeket közlöm.

 

– De, miért nem adja át a helyét?

 

– Mert fáj a lábam és amúgy is van még ülőhely.

 

– Maga fiatal, nem fájhat a lába (???)

 

– Tudja mit, üljön le, én majd átülök egy másik székre.

Ezt a dolgot nem teljesen értettem, hogy miért nem fájhat a lábam, de hát ő már idős és tapasztalt, biztos jobban tudja. Az utazásom hátralévő része nyugodtan telt el, habár végig engem stírölt a nyanya, egész addig amíg le nem szállt. Visszafelé egy házaspár a gyerekével bizonyította, hogy milyen intelligensek is a szülők. Alig hogy felszálltak, minden előzmény nélkül az apa így kiáltott: Látod milyen bunkók az emberek szívem? – Majd fogta magát és leült egy székre, a gyerekre meg ráparancsolt, hogy kapaszkodjon, mert különben elesik. Régóta utazom BKV-val, de ez a villamosút felért az eddigi utazásaim összegével. Azt már meg sem merem említeni, hogy egy leprás is végig szántotta a villamos padlóját, kezében egy pénztől csörgő papírpohárral, a következő monológot skandálva:  ?Segítsenek, éhes vagyok?.  Ha egy szendvicset a kezébe nyomtam volna, tuti megsértődik, de mivel nem volt nálam és túl sok akaraterőm se volt közelebb menni a mocskos testéhez, ezt sose tudom meg.

Jelenleg épp a munkahelyemen ülök, már befényképeztem egy adag tervrajzot, egy igen drága fotókütyüvel, majd lefényképeztem adatnyilvántartás végett pár autót is. Elvileg jönnek majd nagyapámék és hozzák a bringámat, amivel majd hazatekerhetek ebben a ratyi melegben. Még ?szerencse?, hogy hosszúnadrágot vettem, így legalább jó melegem lesz?