Búcsú a Gimitől #3

Péntek este volt a bankettünk, ugye mert ezt az előző bejegyzésben elfelejtettem közölni. Történtek érdekes, figyelemre méltó, meghökkentő és szánalmas dolgok is. A Szaszától már elnézést kértem az incidensért, tisztában vagyok, hogy szánalmas és gyerekes dolog volt a vizeletemmel illetni a kocsiját. Mentséget nem tudok felhozni, nem is akarok. Vegyes érzések vannak bennem egyébként az egész bankettet illetően.

Nem kezdődött túl fényesen, főleg mert bunkók is voltunk – igen ide is bele tartozom – amikor elmentünk az elején megnézni a meccs végét. Aztán történt egy közúti baleset a sarkon. Ezt is jól megbámultuk, rárepültünk mint legyek a szarra. Persze történtek pozitív dolgok is: megtekintettünk egy búcsúvideót az osztályunkról, beszédet mondott egy-két tanár, és kellemesen elbeszélgettünk. Tóth Gabriella tanárnő beszéde különösen tetszett, és még ha ez nem is látszott, a végére nagyon megkedveltem. Megértem, hogy kemény dió voltunk, de azért mégis úgy látszott pénteken, hogy a tanáraink többsége elnézi nekünk, mert az idő mindent megszépít.

Később elkezedett szólni a zene és kitört a bulizhatnék. Ittunk, ettünk, mulattunk. Egyesek ?nem találták? az angol vécét és így az utcán végezték a dolgukat – igen többekközött magamra is gondolok, és még mindig szánalmasnak tartom és paraszt voltam. Majd egy idő után az illetékes emberkének betelt a pohár és elküldött minket melegebb éghajlatra. Ezután a legtöbben haza mentek, mi hatan elmásztunk egy játszótérig és ott beszélgettünk – nem éppen kellemes hangulatban – hajnalig. Tanulságos bankett volt azt hiszem mindenkinek. Sokan még másnap sem tudtak átlépni rajta, hogy nem érezték jól magukat és a maguk egyszerű, bunkó módján adták ezt tudtára a szerintük megfelelő embernek…nem mondok neveket.

Az évzárón is értek meglepetések, ugyanis tanulmányi eredményünket nézve a második helyen végeztünk az iskola rangsorában, ami egy szép eredmény. Nálunk kaptak a legtöbben emlékérmet is és Bohanek Balázs megkapta a XV. kerület kiváló sportolójának járó emlékplakettet, gratulálok neki itt is. Tegnap délelőtt szomorúan léptem ki a suli kapuin, még ha ez nem is látszott rajtam. Soha többet nem köszönhetek Karcsibának úgy, hogy tudom, majd csak délután köszönök el tőle, soha többet nem fogok órákon ücsörögni, és nem fogok találkozni minden nap az osztálytársaimmal…talán ez fáj leginkább. Már megint búcsúzkodom, pedig már kétszer megtettem itt, most nem is mondok többet…